Nápolyi tartózkodását (kénytelen helyzet, apja a kereskedelemben látta fia jövőjét, ezért Nápolyba küldi) felváltja visszatérése Firenzébe, ahol egyúttal az írói hajlamát is kibontakoztatja írásokba foglalt történeteivel. Nagy szerelmét Maria d’Aquino iránt Fiametta néven írja meg, amelyben ő Panfilót (a szerelmes ifjút) hibáztatja hűtlenséggel, megfordítva a valóságot.

Két műve emelkedik ki a hosszabb-rövidebb prózai munkáiból és verseiből. A Dekameron (magyarra fordítva a teljes címet) „Dekameronnak nevezett s Galeotto herceg nevére szerzett könyv, amelyben száz novella foglaltatik, 1348–1353”. Másik nagy visszhangot kiváltott prózája, amelyről mindig megemlékezik az irodalomtörténet, a Dante-életrajz, amelynek nyilvános magyarázatát Firenze város polgárai számára, felkérésre bemutatja. Kora messze hangzó hírű költőjével, Petrarcával (1350) ismerkedik meg, és baráti kapcsolat alakul ki a két író között.

A Dekameron ma is olvasmányos mű, és annyira változatosak a novellák, hogy nem lehet letenni a könyvet. Gondolkoztam azon, hogy még a legrövidebbet sem tudnám a sorozatom megszokott keretébe illeszteni, mégis adnom kellene belőlük egy értelmezhető részletet. Íme, az első nap, ötödik novellájából származó szövegrész:

„Asszonyom, e vidéken csupán tyúkok születnek, kakasok pedig nem? Az őrgrófné, ki nagyon is jól megértette a kérdést, úgy látta, hogy az Úristen kívánsága szerint pompás alkalmat adott neki, hogy véleményét a királynak értésére adja, bátran feléje fordult hát és ekképpen felelt: – Nem, felséges uram, de az asszonyok, ha ugyan ruházatban és ékességben némiképpen különböznek más asszonyoktól, itten is épp olyanok, mint máshol. A király e szavak hallatára jól megértette, mi volt az oka a tyúklakomának, s mi a rejtett értelmük e szavaknak, és mivel belátta, hogy az ilyen vágású asszonyokra hiába vesztegetné a szót, erőszakot pedig nem illenék alkalmazni, tisztességnek okáért bölcsen kioltotta magában ama szerencsétlen tüzet, éppen úgy, mint ahogy esztelenül lángra gyúlt az asszony iránt. Többé pedig nem csintalankodott vele, mivel félt a visszavágásaitól, és reményvesztetten ette végig az ebédet...”

A király is éppúgy férfi, mint a nincstelen (mondom én). De az okos asszonyok, akik átéltek nem kevés efféle kísértést, megtalálják azokat a szavakat, amelyek úgy tántorítják el szándékától a nem kívánt férfit, hogy annak „barátságos” visszavonulását lehetővé teszik.