Apámmal nagyon jókat tudunk beszélgetni, meggyőződéssel, késhegyig menően vitatkozni, ami komoly konfliktushelyzeteket is eredményezhetne. És eredményezett nem is egyszer életünk során, de megoldottuk. Most már mindketten mérsékeltebb indulatokkal kezeljük magunkat, egymást. Legalábbis megpróbáljuk. Valamelyik nap egy nagyon szeretett, a közös életünkben igen fontos embertől, családi baráttól kellett búcsúznunk. Nem először történik, hogy egymásba karolva feketébe öltözünk. Aztán egy kávé vagy közös ebéd mellett még elbeszélgetünk. Sok mindenről, és annyira jó ez. Hogy vagyunk egymásnak, hogy sírhatunk, kacaghatunk, veszekedhetünk, kibékülhetünk. Hogy megsértődhetünk, egymásnak feszülhetünk, hogy van még időnk, esélyünk megbékülni, megbocsátani.

Az említett napon idős embertől vettünk búcsút, de minden veszteség fájdalmas. És nem sok órával később, ugyanaznap egy sokkal fiatalabb barát, az én barátom halálhíre érkezett. Kivételes tudású, nagyszerű ember indult el valahová. Furcsa, sok mindennel megélt nap volt, igen tömény, mondhatnám, hogy egyszerre így nem könnyen megélhető. Nehezen felfogható, feldolgozható minden veszteség, de hát attól a pillanattól, hogy feleszmélünk, az elmúlásunkat próbáljuk megérteni. Ez a nagy felfedezés nem tőlem származik. Mint az sem, hogy nem tudunk többet tenni annál, minthogy örüljünk minden, valamikor együtt töltött percnek, élménynek amit egy emberrel megélhettünk. Ennyi marad, és ez mégsem kevés.

Következő nap megint beszélgetünk apámmal, ismerte a barátomat, aki túl korán ment el. Nem veszekszünk, nem feszülünk egymásnak, pedig mindig lenne minek kapcsán, hál’ Istennek! Mert lüktet bennünk az élet, mert van még időnk, esélyünk összeveszni és van időnk kibékülni, helyére rakni, helyrehozni ezt, azt. Hogy meddig…?

Törékeny az életünk, és minden pillanat ajándék. Ez sem az én nagy felfedezésem, csak meg kellett érnem hozzá, hogy valamennyire megértsem.