Komédiaként határozzák meg Heinrich von Kleist Amphitryon című darabját, hiszen félreértésekről szól, akárcsak a vígjátékok jó része, ráadásul a szerelem körüli félreértésekről, mely a klasszikus komédia bevett témái közé tartozik. A címszereplő görög hős, de a darabban nincs véres bosszú, nincs halál, a végén tisztázódnak a félreértések, és az élet halad tovább a maga megszokott rendjén. Mégis: rendkívül mély, elgondolkodtató, önmagunkkal való számvetésre ösztönző ez a kétszáz évvel ezelőtt, klasszicizmus és romantika határmezsgyéjén született mű, mely az emberi lét egyik legfontosabb és koroktól független dilemmáját, az ember egyediségének, megismételhetetlenségének, a saját sorsa feletti hatalmának kérdését boncolgatja.
Az isteni rendelet alapján Amphitryon addig nem hálhat a menyasszonyával, Alkménéval, amíg bosszút nem áll a leány bátyjainak gyilkosain. Azonban amíg az ifjú férj a távolban csatázik, Zeusz főisten felveszi az alakját, és elcsábítja Alkménét. Kalandjában segítőtársa Hermész, aki Amphitryon szolgájává, Sosiasszá változik. „Amikor a férfiak találkoznak önnön hasonmásukkal, a bonyodalom kilép a józan ész kereteiből, és egyenes léptekkel halad a téboly felé, ahol nem lehet tudni, hogy ki kicsoda, ki kire féltékeny, és végül kinek sikerül otthonra találnia a szerelemben” – hirdeti az előadás ajánlója.
Csábításról szól a történet, hűségről-hűtlenségről, a férfi és nő közötti örök játszmákról, de inkább azt kutatja, hogy kik vagyunk valójában, önmagunkért szeretnek-e minket, tényleg a másikat szereti az ember a kapcsolataiban vagy inkább csak önmagát? Vajon miért olyan megrázó, amikor kétségbe vonják az egyediségünket, mitől válik az „én” a tudatunk meghatározó részévé, élheti-e két ember ugyanazt az életet...?
Botos Bálint rendezőt bevallása szerint valójában a személyiség mibenlétének, a jungi ego és árnyék viszonyának kérdése érdekelte a leginkább ebben a történetben, az a kettősség, melynek megtestesülése az ember. Hogy milyen viszonyban van egymással a tudatunk és a háttérbe szorított, rejtett vagy elfojtott lélekrészünk, melyek valójában nem egymást kiszorító ellentétekként, hanem a teljesség legfontosabb részeiként vannak jelen az életünkben.
Különös hangulatú az előadás, akárcsak maga a darab. A gyenge, sejtelmes fények nyomasztó hangulatot árasztanak, mely a legelső pillanattól rátelepedik a néző lelkére, a világítástervező olyan árnyalatokat kever ki a fények palettáján, melyek egyértelműen távol tartják a produkciót a komédiától. Kissé alulvilágított minden, ami megjelenik a színpadon, pontosan érzékeltetve azt a bizonytalanságot, zavartságot, mely a szereplők lelkiállapotát is meghatározza, miközben fenségességet, magasztosságot, tartást is ad ez a fénykezelés az előadásnak. Fény és árnyék, valóságos és valószerűtlen játékát látjuk, minden szereplő bohóc és drámai hős egyaránt.
Ugyanezt támasztja alá az előadás zenei világa is: sejtelmes, sötét tónusú, de közben a westernfilmek hangulatát is idézi, nehéz pontosan meghatározni, hogy merre is kalauzolja a lelkünket. Minden, amit érzünk, gondolunk, megkérdőjelezhető.
A két nő, Alkméné és Charis körül forog a cselekmény, a férfiak hozzájuk való viszonyai alakítják a történetet. Férjükkel és azok hasonmásaival is találkoznak az egyes jelenetekben, miközben Sosias és az őt „alakító” Hermész, Amphitryon és az őt „alakító” Zeusz is találkoznak, „eredeti” és „hasonmás” néz farkasszemet. Szinte mértani pontossággal épülnek fel a kapcsolatok és jelenetek a darabban, semmi sem véletlenül történik, és történik éppen akkor, csakis így tud kerek egésszé összeállni ez a különös mű. A rendező nagyszerűen kihasználja a pontos szerkezetet, erre építi fel az előadás képi világát és koreográfiáját, ebből kiindulva tud beleszőni rengeteg értelmezési lehetőséget az egyes jelenetekbe, rendkívül szélesre tárva az előadás gondolati világát.
A játéktér kétszintes, a díszlet egy emeletes épületet ábrázol, mely nagyszerű helyszínként szolgál a párhuzamosan zajló játékokhoz. Sokszor tökéletesen egyforma koreográfiát végeznek a különböző szinteken az azonos szereplőpárok, máskor nincs szinkronban a mozgásuk, vagy éppen ebben a különbözőségben rímelnek egymásra a jelenetek. Ahogy az istenek és emberek világa összeér és eltávolodik egymástól, ahogy az ablakfal mögött időnként mélységében is kitágul a tér, mind újabb és újabb jelentésrétegeket tesznek hozzá a produkcióhoz. A színészek bejátsszák a teljes színpadot, időnként a nézőteret, nézőket is belevonva a játékba, és minden gesztusnak, mozdulatnak jól meghatározott szerepe van. Csak így tudnak pontosan dekódolhatóvá válni a félreértések, amelyeken a darab és az előadás alapul. Nem tudjuk, hogy mi lesz a vége a történetnek, amiképpen a darabbeli emberek sem értik, hogy mi történik velük, de bízunk benne, hogy a világot uraló istenek tökéletesen kézben tartják az eseményeket. Túlságosan bizarr ez az egész ahhoz, hogy érthető vagy elfogadható legyen, de csak akkor érkezhet a feloldás, amikor az ember teljesen elveszíti a talajt a lába alól.
Többnyire a színészek is meggyőzőek. Az előadás egyik kulcsfigurája Sosias, aki könnyedén átsiklik a szerepében rejlő akadályok felett. Alakítójában ritkán szoktunk csalódni, pedig gyakran letér a jól bejáratott pályáról, újabb és újabb arcait mutatva a közönségnek. Ezúttal is úgy hozta az egy fából faragott, közvetlen, szókimondó szolgát, hogy közben ott bujkált alakításában a görög tragédiák sejtelmes világa, az elkerülhetetlen végzet misztériuma. A tapasztalat mellett nagyszerű ráérzés is van benne a műfajok, szereplőtípusok, az emberi természet különböző aspektusai iránt, és olyan jellemformáló képesség, ami nem tanulható az egyetemen.
A színpadi tapasztalat hiánya is érződött azonban az alakításokon. Alkméné játékában például feltűnt néhány erőtlenebb pillanat, ahol nem voltak egyértelműen leigazolva a mozdulatai, vagy csupán külsőségekben, közhelyes téblábolásban nyilvánult meg a zavartsága. Hermész játéka sem győzött meg minden jelenetben, néhol inkább a rendezőt véltük felfedezni benne, mint az intuitív, kezdeményező magabiztosságot. Ugyancsak problematikusnak tűnt Zeusz figurája, akinek alakítója azonban nem kezdő színész, több nagyszerű szerepet is jegyzett már. Ezúttal túlságosan kívülről építkezett, különleges koreográfiát találva ki a főistennek, de miközben sikerült életre keltenie az ókori görög vázákon látható alakot, elveszett szerepéből a valódi személyiség. Egy szép illusztrációt mutatott rengeteg pózzal és beállított mozgással, mely látványban tökéletes Zeusz, de hiányzik belőle a zsarnok, a tréfamester vagy a szerelmes isten. Ő a mozgatórugója ennek az egész őrültségnek, miközben csak nyomokban fedezhető fel benne a világformáló tudatosság, számítás, erős akarat. Persze tudjuk, hogy az ő alakjába a leggyarlóbb emberi is belefér, de ezt sem hangsúlyozta az előadás.
Összességében mégis nagyszerű produkció született ismét Kézdivásárhelyen, Botos Bálint újra meggyőzött arról, hogy figyelemre méltó színházi alkotóként kell számolni vele. A játékosságot nem mellőzte, de nem komédiaként kezelte a szöveget, nagyszerűen ráérzett arra, hogy miként tud hitelesen megszólalni ma Kleist darabja. A verses szöveg, az összetett szófordulatok és művészi képek kissé nehezen emészthetőek már számunkra, leegyszerűsödött és felgyorsult világunkban talán túl veretes ez a szöveg. A nyitott nézőnek mégis rengeteg kincset tartogat.
Vajon mi történne, ha egy napon kiderülne, hogy minden, amit felépítettünk magunk köré, amit gondolunk magunkról, csupán torz visszfénye a valóságnak? Túl a hiúság és önértékelés, túl az önmagunkkal való azonosság kérdésén. Túl azon, hogy nyolcmilliárd ember képzeli a világ középpontjának magát, és valóban mindenki eredeti. Vajon mikor gondolják úgy az istenek a hatalmas léptekkel fejlődő genetika korában, hogy izgalmas kaland lenne a klónozás?
Vagy itt van a felsőbb hatalomnak való kiszolgáltatottság kérdése. Valószínűleg több ezer férfi élt úgy az elmúlt hónapok során, hogy igyekezett jó apa lenni, szép jövőt tervezett a családjának, gyermekei pedig a rajongásig szerették, folyton keresve a társaságát. És amikor eldöntötte, hogy még több időt tölt velük, katonai behívót kapott, és azonnal indulnia kellett a távoli ismeretlenbe, ahol katonai egyenruhába öltöztették, majd betuszkolták egy harci járműbe. Talán már lőnek rá, és nem is érti, hogy mit keres ott, hiszen őt valójában csak a családja jóléte érdekli, mint ahogy azokat is, akik a másik oldalon harcolnak. Lehet, hogy soha nem tér vissza, és még az arcára sem fognak emlékezni a gyermekei.
Vajon tényleg urai vagyunk mindannak, amivel rendelkezünk? Nem lehet, hogy csupán látszat minden, amit felépítünk magunk körül? Birtokoljuk-e a saját életünket? Igaz-e a valóság?