Ritka az a szerző, aki készen érkezzen a magyar irodalomba, sőt, a nemzetközi porondra, hiszen Jászberényi Sándor (Sopron, 1980.) esetében már a világirodalmat is említhetjük. Eltekintve a szerző első verseskötetétől, az Ikarosz repülni tanultól (Eötvös Károly Megyei Könyvtár, 2000), el lehet mondani, a valódi, 2013-as debütálásával az író úgy robbant a magyar irodalom állóvizében, akár a kazettás bomba (a kazettás lőszer a becsapódás előtt többszáz egyenként is puszító erejű alkotóelemre szakad, és akkora kárt okoz a harctéren, hogy nemzetközi egyezmény született betiltásukra; ettől még használják).
Az ördög egy fekete kutya (Kalligram Könyvkiadó) debütkötet minden, ami nem magyar irodalom, a nagy átlagban inkább regényt olvasó magyar közönség úgy vetette magát a műre, mint a gyermekét védő szülő az élesített gránátra. A hasonlat nem véletlenszerű: Jászberényi Sándor több mint egy évtizede járja a Közel-Kelet (és nemcsak) háborús poklait, tudósított az ukrajnai harcokról is (már kétszer járt az ukrán frontvonalban), novellái táptalajai az egyiptomi felkelés, az Iszlám Állam elleni harc, az élet Kairóban, a Gázai övezet gettója, ritkábban a kendőzetlen magyar valóság. Írásaiban szétszaggatott testek, álmok, bordélyok, remények, rendszerek, hitvilágok (iszlám, kopt keresztények, zsidó vallás) jelennek meg, melyek fölött ott lebeg a fájdalomcsillapító morfium köde, a könnygáz füstje, a mártíromság ijesztő szelleme.
A szerző legalább annyira haditudósító, mint amennyire író. A gonzó újságírást műveli (jelentése: személyes tapasztalatait írja meg saját gondolataival keverve), ezért tudósításai legalább annyira magukon viselik szűkszavú novellái, mint novellái a haditudósítás jegyeit. Ebben az értelmezésben az író valójában nem választható el írásaitól, legyen az szépirodalmi mű vagy tudósítás, és éppen ez az, ami Jászberényi Sándornak valami ijesztően erős hitelességet ad. Nagyon jó példa erre a szintén 2013-ban megjelent Budapest–Kairó – Egy haditudósító naplója című kötet (Libri Könyvkiadó), melyben az egyiptomi forradalomról tudósít, mondhatni testközelből. Olyannyira testközelből, hogy meg is lövik. 2020-ban kettőbe szelt kötettel jelentkezik, A varjúkirály (Kalligram Kiadó) tizennégy novellát és egy kisregényt tartalmaz; e kisregény a mi lett volna, ha égisze alatt születik, és borzalmas magyar valóságot fest meg, bizonyítva, hogy Európa nem is annyira védett a külső behatásoktól, miként azt mi, e kontinens lakói gondoljuk. Van itt belső és külső probléma egyaránt, figyelmeztet a szerző, és legjobban ezt a 2022-ben megjelent kétnyelvű (magyar és angol) Tíz év háború című könyvében mondja el (Kalligram Kiadó). E mű egyszerre fotósalbum és esszékötet, a napnál is világosabban megmutatja, hogy a háborúban csakis áldozatok vannak, nyertesek nincsenek, hacsak az elit tagjait nem számoljuk ide. „Rohanok Isten után, aki hátrál, és bár sosem találtam meg, mindenhol láttam a kéznyomát. Ott volt a Gázai övezetben, ott volt Jemen marsi táján, Kairó nyomornegyedeiben, de Afrika villamos áram nélküli bozótosaiban is. (…) Az utazással töltött idő alatt nem lett belőlem gazdag ember. Legalábbis nem abban az értelemben, ahogyan a nyugati világban értjük a gazdagot. (…) Mégsem cserélnék velük a világon semmiért sem. Nem cserélném el a csótányfertőzött hotelszobákat, a zsúfolásig tömött buszozásokat szerpentineken, melyek élesek voltak, mint a kés. Nem cserélném el a negyvenegy fokos maláriás lázat sem és az összekoccanó fogak zenéjét. Semmiért nem adnám a szufik vallásos táncait, mindenféle nációjú nők bőrének a szagát, az emeletes házak látványát Sanaaban, amik jó eséllyel már akkor megvoltak, amikor mi Európában még nem voltunk egészen biztosak abban, lemászunk-e a fáról” – írja a Tíz év háború záró soraiban a szerző.
Miklóssi Szabó István
A sepsiszentgyörgyi közönség Jászberényi Sándorral a pulzArt8 rendezvényén találkozhat október 15-én, szombaton 18 órától a Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron Termében. A szerzőt faggatja e sorok írója.
