Belebújtunk a golyóálló-mellényekbe, meghúztuk a sisak szíját az állunkon, majd beültünk a kocsiba. A motor már járt, a sofőr és a géppuskás szó nélkül bagózott és bámulta a derengést keleten.
A három francia vadászgép alakzatban repült. A hajnali fényben olyannak tűntek, mint egy varjúcsapat. Először a robbanások narancssárga fényét láttuk. A becsapódás dörgő hangja néhány másodpercet késett.
Az önjáró ütegek feldörögtek a táborban. Az elővéd megindult. A páncélozott Humveek mögött kis csoportokban, behúzott nyakkal vonultak a pesmergák. Őket fotóztuk, amíg egészen apróvá nem zsugorodtak a láthatáron.
Végül meghallottuk a kézifegyverek és a Humveek lövegtornyaiban kelepelő 50-esek hangját. Azt jelezték, hogy az elővéd ellenállásba ütközött. A lövöldözés nem tartott valami sokáig. Mikor elhalkult, megszólalt a rádió, hogy mehetünk, a falut megtisztították.
Megindultunk a falu felé. A sofőr és a géppuskás vigyorgott. Az offenzíva a lehető legjobban alakult. Az ellenség fejvesztve menekült, nem voltak veszteségek.
Lassan, lépésben közelítettünk a domb felé, melyen a falu állt. Biztonsági előírás volt, hogy ne használjuk a betonutat az improvizált robbanóeszközök miatt. Amikor megláttuk a falu főutcáját, mindketten kiabáltunk a sofőrnek, hogy álljon meg. Az út közepén keresztbe fordulva egy kiégett teherautó állt. Zsíros füst szállt belőle az ég felé, körülötte pedig vagy egy tucat halott feküdt a földön. Pokoli látvány volt. Nem a halottak miatt, azokból láttunk éppen eleget a háború alatt.
A teherautót fürtös bomba szedte ki. Ezt onnan tudtuk, hogy húszcentis acélrepeszek álltak ki a házak falából, de még a betonból is.
A fürtös bomba a legkomiszabb fegyver a gyalogság ellen. A rakéta harminc méterre kinyílik a célpont felett, apró kazettákat ereszt ki magából, melyek külön robbannak fel, húszcentis acélrepeszekkel terítve be egy focipályányi területet. A hangsebesség kétszeresével haladó több száz repesz keresztülvág bármit: acélt, üveget, emberi koponyát.
A teherautót telibe kapta a bomba és darabokra tépte a körülötte állókat. A halottak vére engedve a gravitációnak összeállt és megindult lefelé az úton. Betöltötte a kátyúkat és lassan csordogált lefelé, fehér habot vetve.
Bár egyértelmű volt, hogy egyetlen újság sem fogja közölni ezeket a képeket, fotózni kezdtünk. Fél órán keresztül fotóztunk, amikor a sofőr dudálni kezdett. Visszaszálltunk a kocsiba. A kocsi kerekei is vörösek lettek, ahogyan kikerültük a teherautót.
Egy körforgalom állt a falu közepén. A pesmergák járművei zártak le minden irányból. Mire odaértünk, vagy száz ember ücsörgött az autók árnyékában. A házak tetején a kurd zászló lobogott. Az ezredes a tisztek gyűrűjében járta körbe a pesmergákat, mosolygott és gratulált az embereknek.
Kiszálltunk a kocsiból és fényképezni kezdtünk. A harcosok pózoltak nekünk, mutatták a kezükkel a győzelmi „v”-t.
„Rendben vagytok?” – kérdezte az ezredes, amikor összefutottunk.
„Igen, nem volt semmi sem” – mondtam.
„Menekülnek a patkányok. Női ruhában, behúzott farokkal. Nem volt semmilyen említésre méltó ellenállás. Ha ez így megy tovább, hamar vége lesz ennek a háborúnak. A következő italt Moszulban fogjuk meginni.”
„Így legyen.”
„Szóljatok, ha kifényképeztétek magatokat. Menjünk vissza együtt a táborba.”
„Rendben.”
Sanders kiszúrta, hol gyűjtötték össze az ellenség fegyvereit. Egymás mellé, szépen sorba rakva hevertek az AK-k és a PKM-ek. Mellettük sorba rendezett halott iszlamisták. Tizennyolc halottat számoltunk össze.
A nagy részük civil ruhában volt, csak a fekete, bajusz nélküli szakálluk árulkodott arról, kik is ők. Mindkettőnknek feltűnt, hogy lövésnyom nem volt a testeken, de többnek is át volt vágva a torka.
„Hát ezekkel mi történt?” – kérdeztem az egyik pesmergát, aki éppen a lőszereket rendezte halomba.
„A légitámadás után menekülni kezdett a Da’ash. Civilbe öltöztek és próbáltak vegyülni a helyiekkel. A fiúk azonban résen voltak, nem hagyták őket meglógni. Egyesével szedték ki őket, bajonettel.”
Két órán keresztül fotóztunk, amíg minden memóriakártyánk meg nem telt. Az ezredessel mentünk vissza a táborba.
Dél volt már, forrón tűzött a nap. A kantin tele volt emberekkel. Mindenki roppant elégedett volt az offenzíva kimenetelével. Az ezredes engedélyt adott, hogy néhányan zenéljenek a pesmergák közül, hazafias kurd dalok csendültek a táborban. A férfiak teát főztek és egymást kínálgatták.
A letartóztatott jazidiket három órakor, minden vádemelés nélkül engedték szabadon.
Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
