A három francia vadászgép alakzatban repült. A hajnali fényben olyannak tűntek, mint egy varjúcsapat. Először a robbanások narancssárga fényét láttuk. A becsapódás dörgő hangja néhány másodpercet késett.

Az önjáró ütegek feldörögtek a táborban. Az elővéd megindult. A páncélozott Humveek mögött kis csoportokban, behúzott nyakkal vonultak a pesmergák. Őket fotóztuk, amíg egészen apróvá nem zsugorodtak a láthatáron.

Végül meghallottuk a kézifegyverek és a Humveek lövegtornyaiban kelepelő 50-esek hangját. Azt jelezték, hogy az elővéd ellenállásba ütközött. A lövöldözés nem tartott valami sokáig. Mikor elhalkult, megszólalt a rádió, hogy mehetünk, a falut megtisztították.

Megindultunk a falu felé. A sofőr és a géppuskás vigyorgott. Az offenzíva a lehető legjobban alakult. Az ellenség fejvesztve menekült, nem voltak veszteségek.

Lassan, lépésben közelítettünk a domb felé, melyen a falu állt. Biztonsági előírás volt, hogy ne használjuk a betonutat az improvizált robbanóeszközök miatt. Amikor megláttuk a falu főutcáját, mindketten kiabáltunk a sofőrnek, hogy álljon meg. Az út közepén keresztbe fordulva egy kiégett teherautó állt. Zsíros füst szállt belőle az ég felé, körülötte pedig vagy egy tucat halott feküdt a földön. Pokoli látvány volt. Nem a halottak miatt, azokból láttunk éppen eleget a háború alatt.

A teherautót fürtös bomba szedte ki. Ezt onnan tudtuk, hogy húszcentis acélrepeszek álltak ki a házak falából, de még a betonból is.

A fürtös bomba a legkomiszabb fegyver a gyalogság ellen. A rakéta harminc méterre kinyílik a célpont felett, apró kazettákat ereszt ki magából, melyek külön robbannak fel, húszcentis acélrepeszekkel terítve be egy focipályányi területet. A hangsebesség kétszeresével haladó több száz repesz keresztülvág bármit: acélt, üveget, emberi koponyát.

A teherautót telibe kapta a bomba és darabokra tépte a körülötte állókat. A halottak vére engedve a gravitációnak összeállt és megindult lefelé az úton. Betöltötte a kátyúkat és lassan csordogált lefelé, fehér habot vetve.

Bár egyértelmű volt, hogy egyetlen újság sem fogja közölni ezeket a képeket, fotózni kezdtünk. Fél órán keresztül fotóztunk, amikor a sofőr dudálni kezdett. Visszaszálltunk a kocsiba. A kocsi kerekei is vörösek lettek, ahogyan kikerültük a teherautót.

Egy körforgalom állt a falu közepén. A pesmergák járművei zártak le minden irányból. Mire odaértünk, vagy száz ember ücsörgött az autók árnyékában. A házak tetején a kurd zászló lobogott. Az ezredes a tisztek gyűrűjében járta körbe a pesmergákat, mosolygott és gratulált az embereknek.

Kiszálltunk a kocsiból és fényképezni kezdtünk. A harcosok pózoltak nekünk, mutatták a kezükkel a győzelmi „v”-t.

„Rendben vagytok?” – kérdezte az ezredes, amikor összefutottunk.

„Igen, nem volt semmi sem” – mondtam.

„Menekülnek a patkányok. Női ruhában, behúzott farokkal. Nem volt semmilyen említésre méltó ellenállás. Ha ez így megy tovább, hamar vége lesz ennek a háborúnak. A következő italt Moszulban fogjuk meginni.”

„Így legyen.”

„Szóljatok, ha kifényképeztétek magatokat. Menjünk vissza együtt a táborba.”

„Rendben.”

Sanders kiszúrta, hol gyűjtötték össze az ellenség fegyvereit. Egymás mellé, szépen sorba rakva hevertek az AK-k és a PKM-ek. Mellettük sorba rendezett halott iszlamisták. Tizennyolc halottat számoltunk össze.

A nagy részük civil ruhában volt, csak a fekete, bajusz nélküli szakálluk árulkodott arról, kik is ők. Mindkettőnknek feltűnt, hogy lövésnyom nem volt a testeken, de többnek is át volt vágva a torka.

„Hát ezekkel mi történt?” – kérdeztem az egyik pesmergát, aki éppen a lőszereket rendezte halomba.

„A légitámadás után menekülni kezdett a Da’ash. Civilbe öltöztek és próbáltak vegyülni a helyiekkel. A fiúk azonban résen voltak, nem hagyták őket meglógni. Egyesével szedték ki őket, bajonettel.”

Két órán keresztül fotóztunk, amíg minden memóriakártyánk meg nem telt. Az ezredessel mentünk vissza a táborba.

Dél volt már, forrón tűzött a nap. A kantin tele volt emberekkel. Mindenki roppant elégedett volt az offenzíva kimenetelével. Az ezredes engedélyt adott, hogy néhányan zenéljenek a pesmergák közül, hazafias kurd dalok csendültek a táborban. A férfiak teát főztek és egymást kínálgatták.

A letartóztatott jazidiket három órakor, minden vádemelés nélkül engedték szabadon.