Aki kicsit is ismerte Jászberényi Sándor nevét, az alighanem számított arra, hogy a Miklóssi Szabó Istvánnal folytatott beszélgetés nem valamiféle könnyed szombat esti csevej lesz – a haditudósítóként is dolgozó szerző a világ számos konfliktusövezetét megjárta, a háború sújtotta Ukrajnába rendszeresen visszajár, érthető hát, ha a találkozón sok szó esett ottani tapasztalatairól, illetve a konfliktus lehetséges következményeiről. Jászberényi Sándor ugyanis nem csak sajátosan közelíti meg a mindennapi valóságot, hanem nagyon érzékenyen is tud a történések mögé nézni, nem száraz haditudósításokat ír, hanem saját gondolatait is hozzáfűzi, írásai így döbbenetesen erősek, emberközeliek, hihetőek – jellemezte műveit Szonda Szabolcs és Miklóssi Szabó István.

Kezdetben verseket írt, mint mindenki, aki csajozni akart – ma visszatekintve, ehhez inkább rocksztárnak kellett volna lenni –, költő vagy inkább Parti-Nagy Lajos szeretett volna lenni, de volt benne annyi önkritika, hogy ezt abbahagyja. Prózához azonban kell egy nagyon árnyalt kép az életről, ami harmincéves kor előtt reménytelen – ez az egyik magyarázata annak, hogy első prózakötete, Az ördög egy fekete kutya című, csak 33 éves korában jelent meg, miután a szerző előzőleg igyekezett minél többet megtudni az emberről, a létezésről, elutazott Egyiptomba, bejárta a világot, megfordult számos konfliktusos, háborús övezetben. Egyenes történeteket szerettem volna, valamit meg akartam mutatni a világról, nem akartam a semmiről írni – vallott a szerző arról, hogy miként találta meg az arra alkalmas formát, hogy „igazul” tudja elmondani a történetet. Nagyon nehéz, hihetetlenül magányos dolog ez, hiszen nyugati civilizációnk tanítása szerint a Biblia az elbeszélés alfája, a „Kezdetben vala az ige” pedig azt jelenti, hogy az igaz történet Istené – ez tehát a prózaíró útravalója, és nincs feloldozás. Megkötött átkok, szenvedések – ez a jó irodalom, jegyezte meg azon valós történet apropóján, amikor egy öreg, éltében mindenkihez kedves cigány asszony halála után rokonai felfedezték, naplót vezetett, mely tele volt átkokkal.

Milyen a háború? – tette fel a megkerülhetetlen kérdést Miklóssi Szabó István, az ukrajnai fronton többször is megforduló Jászberényi Sándor pedig néhány mondatban válaszolt, fegyverek, lőszerek tulajdonságait, pusztító képességeit sorolva. „Milyen a háború? Húsz perced van, hogy egész életedet belepasszírozd annyi táskába, amit kézben el tudsz vinni. Milyen a háború? Ott állunk, száz kilónkkal, nagy tudásunkkal, és Isten kegyelméből vagy meghalunk, vagy nem. Nincs kontroll, nem te döntöd el. Ez a háború” – összegezte tűzközelben szerzett tapasztalatait Jászberényi.

És ha már háború, szó esett a lehetséges következményekről is, a világban jelenleg is tapasztalható és a közeljövőben várható problémákról, arról, hogy nem lesznek győztesek, csak vesztesek, hogy véget érni látszik az olcsó energián alapuló közép-európai gazdasági modell, hogy nyomában logisztikai összeomlás, elszálló infláció, munkanélküliség következik.