A székely katonai tábor szervezése

A második és harmadik napon, október 17-én és 18-án kizárólag az önvédelem ügyével foglalkoztak. Abban mindenki szót értett, hogy azonnali cselekvésre van szükség, de annak módját illetőleg nagymértékben különböztek a vélemények. (…) A radikális forradalmárok és a mérsékelt vezetők vitájában az előbbiek teljes, de kétes értékű győzelme született a haditanácsban.

Ennél a nem kis jelentőségű kérdésnél azonban fel kell figyelnünk arra, amit a nagyon jó információkkal rendelkező Horváth Mihály írt a katonai tábor megalakulásának körülményeiről. Szerinte ugyanis először Berzenczey László is azt indítványozta, hogy „hét-nyolcezernyi rendezettebb” nemzetőrség induljon ki Agyagfalváról, a többi fegyverképes nép maradjon tartalékban s otthon szerveződjön honvéd zászlóaljakká. Csakhogy ekkor már – amint az események mutatták – a néptömeg szabott feltételeket a vezetőknek: „Ha én megyek, menjen más is, menjünk mindnyájan” – kiáltották sokan. A helyszínen tartózkodó Jakab Elek is így jegyezte le az eseményt:

„Menjünk mind és azonnal”. Ez a két feljegyzés hitelesen tükrözi azt a közhangulatot, amellyel különösen Háromszéken és Csíkban, de máshol is tavasz óta oly sokszor találkozhattunk: a székelység a törvénybe iktatott közteherviselést a gyakorlatban is alkalmazni akarta. Mivel a katonai szolgálatot ilyen közteherként fogta fel a hangadó határőri rend, csak akkor volt hajlandó habozás nélkül a katonai táborba menni, ha vele megy a nemesi rend és a jobbágyság is. Mivel Berzenczey a népszerűségre is sokat adott, végül is az összes fegyverképes férfi katonai táborba szállása mellett foglalt állást.

Mikó Imre, Berde Mózes és Mikó Mihály a Székelyföldről való tömeges kilépést mindenképpen szerették volna megakadályozni, mert megfelelő felszerelés és előkészületi idő hiányában nem látták reálisnak a nagy katonai erő alakításának lehetőségét. Ehelyett a három székely ezred bevetését indítványozták kizárólag önvédelmi célból. A haditanács többségi szavazattal először ezt az előterjesztést kissé módosított formában fogadta el, előírva a székely nagygyűlés feloszlását, s további fegyveres erő szervezését a székekben.

A gyűlés e drámai pillanatánál meg kell állnunk, hogy megvizsgáljuk a kérdést: Agyagfalva elindítója volt-e a polgárháborúnak vagy az már elkezdődött még mielőtt a székelység a fegyveres fellépést elhatározta. A gyűlésben fontos vagy kiemelkedő szerephez jutott vezetők egyöntetű állítása szerint a székelység az önvédelem megszervezése érdekében gyűlt össze. Keller János székelyudvarhelyi ügyvéd, kormánybiztos október 21-én kelt, a Honvédelmi Bizottmányhoz küldött beszámolójából idézzük a következőket: „Mikor összvegyűltünk, nem volt szándék útnak indulni kifelé. Udvarhelyt előlegesen tanácskoztunk s abban állapodtunk meg, hogy előbb proclamatiók által nyújtsuk testvéri kezeinket minden lázzongónak s hívjuk fel a törvények iránti engedelmességre, és ha felszólításunk sikertelen léend, úgy induljon a haderőnk a felbomlott rend helyreállítása végett, oda, hol legszükségesebb. Azonba gyűlésünk folytán mindenfelől érkezett szomorú hírek, melyek közé sok hazugság is vegyült, annyira felingerelte atyánkfiait általánosan, de leginkább a fegyveres katonákat, hogy rögtön induló határoztatott”.

A Keller kormánybiztos által október 21-én leírtakat alátámasztja Mikó Imrének az uralkodó elé terjesztett beszámolója. Eszerint „az első napon a legszebb renddel, csendesen folytak a tanácskozások, de a második napon az oláhok által megkezdett fosztások, rablások, gyújtogatások, gyilkolások s a közlekedésnek merőbeni elzárása hírére a felingerült tömeget többé semmi békés eszközökkel feltartóztatni nem lehete”. Ez akkor vált visszavonhatatlanná, amikor – éppen Berzenczey beszéde közben – megérkezett az a hír, hogy Urban Marosvásárhelyt megszállta a második román ezred egyes alakulataival s nagyszámú román népfelkelővel, mire Berzenczey kijelentette: „Most már nem tanácskozhatunk, hanem tennünk kell”. Vásárhely megszállása álhír volt, Urban ekkor még csak fenyegette a várost, de a hír megtette a hatást: az agyagfalvi tábor kész volt Marosvásárhely segítségére menni, s az indulás mellett döntött.

Berzenczey Gál Sándorral hirtelen elhagyta a haditanács ülését, s a nagygyűlést értesítette a tanácskozásban történtekről, egyszersmind arra kérvén a tömeget, hogy a Mikóék fent ismertetett tervét utasítsa el. A székelyek tanácskozásának legkritikusabb, drámai pillanata volt az, amikor Berzenczey a központi szónoki emelvényről beszélt a néphez, viszont Mikó s hívei a székek vezetőit próbálták a maguk oldalára állítani. Eközben egymás után léptek a nép elé a vármegyékből s Marosvásárhelyről érkezők, konkrét példákkal bizonyítva az ellenfél tettlegességét. (…)

Berzenczeyék agitációja s a hallott hírek eredményeként „a felbőszült nép nyíltan zúgásra és fenyegetésre tört ki azok ellen, kik a rögtöni kiindulásnak csak ellene szólnak is”, és emiatt „merőben hasztalan és sikertelen lett minden törekvés a tömeget a kiindulástól feltartóztatni”. Következésképpen a nagygyűlés Berzenczeynek a tömeg hangulatához igazodó javaslatát, vagyis a kiindulást fogadta el.

Nézzük meg, hogy mennyiben volt indokolt a fegyveres fellépés. A Kolozsvári Híradó 1848. október 18-i keltezésű helyzetjelentésében írta, hogy Urban alezredes Szászrégenbe parancsolta a mezőségi román felkelőket, s máris több ezernyi fegyveres nép sorakozott fel a Maros és a Nagyküküllő mentén, valamint Balázsfalva térségében. Október 13-án Szancsalban megölték Gyárfás Elek szolgabírót s a kíséretében lévő Czirják József gazdatisztet. Hosszúaszóról, Szancsalból, Asszonynépéből számos magyar családot hurcoltak Balázsfalvára. Veresegyházán Dobolyi Zsigmond nemest a felkelők felnégyelték, három lányát elhurcolták. A Sajó völgyében elfogták gróf Bethlen Lajos, Kendeffy Lajos és Cserényi Sándor birtokosokat. A lap a General Commandóhoz, a román püspökökhöz, a szász és román hírlapokhoz a következő sorokat intézte: „Önök mindnyájan, kikhez e sorokat intézzük, azzal biztatának minket, a román senkit sem fog megtámadni, csak őt ne támadják meg. Avagy talán a kormánynak egy-két helyütt erélyesebb föllépése a megzavart rend helyreállítására, megtámadás? S ily föllépés ellenében az utakat elállni, békés polgárokat házaiknál megtámadni, a legégrekiáltóbb kínzásokkal meggyilkolni, vagyonukat kirabolni, jogos védelem-e?” Végül felszólítja a nevezetteket „Vagy bizonyítsák bé, hogy az elősorolt tények egytől-egyig valótlanok, vagy nyújtsanak segédkezet a gazságok megszüntetésére”.

A felszólítás és a kérés azonban sehol sem talált meghallgatásra, mert a császári katonai főparancsnokság a Bécstől kapott parancs szerint a magyarság lefegyverzését fontosabbnak tartotta s az anarchikus állapotokat előidéző lázadás megfékezésére már nem is gondolt. Emiatt született meg Agyagfalván az a döntés, hogy a székelység katonai akciót indít önvédelme s a vármegyei magyarság védelme érdekében. Hangsúlyoznunk kell: az erdélyi magyarság kérte a székelység segítségét, sőt, a partiumi anarchikus állapotok s parasztlázadások miatt Wesselényi Miklós is Berzen­czeyhez fordult, segítséget kérve tőle. A fent említettek nagyrészt nem maradtak ismeretlenek az Agyagfalván ülésező székelység előtt; Toldalagi Ferenc marosszéki főkirálybíró egyenesen az agyagfalvi gyűlésnek küldött beszámolója már olyan tényeket is felsorolt, amelyek közvetlenül a Székelyföld szomszédságában történtek, s talán már az a hír is megérkezett, hogy Kisenyeden több mint 140 magyar polgári lakossal végeztek a román felkelők. Egyet kell értenünk Kőváry Lászlóval abban, hogy „A forradalom sajátlag itt nyúl fegyverhez. De célja itt is csak védelem, fedezni az inváziót, a Székelyföldet, oltalmat nyújtani a szomszédos megyék megtámadott magyarjainak”. Más kérdés, hogy a túlzásba vitt agitációval annyira felizgatták a székelyeket, hogy maguk is kíméletlenül léptek fel nemcsak a fegyveres felkelőkkel, de több helyen a román polgári népességgel szemben is. Ezután hirdette ki Berzenczey László a székely katonai tábor megalakulását, s kezdődtek meg a konkrét előkészületek a katonai alakulatok kiindulására. Eszerint minden ott lévő 19–40 év közti személy köteles a katonai táborba szállni. Mikó és a kormánybiztosok, valamint a főtisztek alávetették magukat a nemzeti gyűlés döntésének, de – és ezt a későbbiek jól bizonyították – a fegyveres harcot egyes főtisztek csak kényszerből vállalták vagy mások, mint Dorschner ezredes csak színjátékot űzött, de valójában az ellenség eszköze volt. Mikó, a Székely Nemzeti Gyűlés megválasztott elnöke bevégzettnek tekintette a feladatát, sietett Marosvásárhelyre, ahonnan a Guberniumnak Kolozsvárra és a királynak Bécsbe beszámolót küldött az agyagfalvi eseményekről. Mikó eltávozása után Berzenczey formálisan is, ténylegesen is az események legfőbb szereplőjévé vált.

A katonai tábor élére Sombori Sándor ezredest nevezték ki, melléje „nemzeti biztosként” Berzenczey László került. Gál Sándor századost táborkari főnöknek választották.

Ezredparancsnoki hatáskört kapott Dorschner ezredes a csíki gyalogezrednél, Beczman ezredes az udvarhelyi népfelkelő csapatnál, Donát alezredes a háromszéki gyalogezrednél, míg a huszárezredet Sombori vezényelte. A marosszéki nemzetőr csapatot Lázár Dénes gróf vezette. (…)

Kossuth és az agyagfalvi székely gyűlés

Berzenczey október 20-án számolt be Kossuth Lajosnak az agyagfalvi eseményekről. Ő magát ekkor „székely nemzeti fő Biztosnak” nevezte. Beszámolója szerint mintegy 25 ezer székely indult el, részint tűzfegyverrel, nagyrészt azonban csak dzsidákkal, kaszákkal vagy vasvillákkal felszerelve. A kiképzett határőr katonaság száma 2500 főt tett ki. A stratégiai cél a vármegyékbe való behatolás volt, a felkelt románság korlátozása, valamint Marosvásárhely és Kolozsvár közt az összeköttetés biztosítása. Ugyancsak Berzenczey jelentette, hogy Székelyföldön készenléti állapotot hirdettek. Úgy gondolta, hogy ezek következtében a románok, szászok és a General Commando elfogadja a magyar kormánytól való függést. Tetteit a következőkkel indokolta: ha nem cselekedett volna így „Erdélyben a reactio befészkelvén magát”, a magyar ügy veszélybe került volna. Annál inkább, mivel Urban ezredes „egy második Jellasics gyanánt akart fellépni”, s már számtalan románt, sőt, erőszakosan magyarokat is felesküdtetett a császár hűségére. A haderő fenntartása érdekében pénzt s 24 ágyút kért, valamint a Magyarországon levő székely alakulatok hazaküldését is. (…)

Berzenczey következő fennmaradt jelentésében, október 25-én megismételte korábbi kéréseit és újakat is fogalmazott. A jelentést futár vitte Kossuthhoz, aki azonban akkor a hadseregnél tartózkodott. (…)

Kossuth a táborból való visszaérkezése után Berzenczey beszámolóiból tájékozódott a székelyföldi helyzetről – ekkor még nem tudhatta, hogy már kedvezőtlen fordulat következett be. Ismeretes, hogy Puchner október 18-án Erdélyben ostromállapotot rendelt el, kiadta a magyarok lefegyverzéséről szóló parancsát, amit már Urban s a román felkelés régebbtől megkezdett. Vay Miklós, a magyar kormány biztosa viszont hirdetményt tett közzé, amelyben törvényellenesnek nyilvánította Puchner intézkedéseit, és tudtára adta a lakosságnak, hogy az agyagfalvi Székely Nemzeti Gyűlés békés megoldásra szólító üzenete érvényben tartása mellett elrendeli az általános népfelkelést.

A székelység harca

A székely katonaság azért sietett kiindulni Agyagfalváról, hogy megelőzze Székelyföld bekerítését és összeköttetést létesítsen a Mezőségen, Aranyosszéken és Tordán szervezkedő magyar népfelkeléssel. Az agyagfalvi gyűlés jegyzőkönyve a fegyveres erő kiindulását a következőkkel indokolta: a felbujtogatott románok a magyarságot már több helyen megtámadták, a magyar kormánytól való törvényes függést felmondták, s bár a székely nemzet „nyelv, vallás és nemzetiségi tekintet nélkül mindenkit alkotmányos jogaiba védelmezni elhatározott szándékkal van, ezen elhatározottsága mellett magyar testvéreink védtelen gyilkolását legkevésbé tűrhetvén”, elhatározzák, hogy 19-től 40 éves korig „mindenki személy válogatás nélkül táborba szállni ezennel köteles”. Október 28-án az Országos Honvédelmi Bizottmány is a támadás mellett döntött: „A hadjárás, kivált a székelyek részéről azonnal megindíttassék”. A csapatok négy dandárra osztva vonultak ki, de köztük nem volt kellő együttműködés. Beczman ezredes, aki szót értett Dorschnerrel, céltalanul járatta dandárját egyik helyről a másikra, sőt, az udvarhelyszéki nemzetőrök nagy részét hazaengedte, hogy védjék otthonukat. Az egyik háromszéki csapatot pedig azért ugrasztotta szét Kissárosnál a Medgyes felől érkezett császári katonai erő és egy román népfelkelő alakulat, mert étkezés és pihenés közben nem végeztek felderítést, s az ellenség ezt kihasználva, ágyúzni kezdte, s nagy veszteséget okozott neki. De miután Beczman átvette a Donát ezredes megbetegedése után főparancsnok nélkül maradt háromszékieket s a marosvásárhelyi XII. honvédzászlóalj vezetését is, Sárpataknál a Maros mellett megverte s szétoszlatta Urbannak egy nagyobb seregét, majd egyesült Dorschnerrel. Ütközetre október 29-én Vajdaszentiván mellett került sor, a győztes csata után a székelyek visszafoglalták Szászrégent. Itt Dorschner ezredes néhány órás szabad rablást engedélyezett, ami végzetesnek bizonyult: a rend és fegyelem megbomlott, ezzel megkezdődött a székely haderő szétesése. Ezután a Szeben térségéből érkezett, jól begyakorolt s felszerelt, ágyúkkal rendelkező reguláris alakulatok, Gedeon magyar származású tábornok vezetésével Marosvásárhelynél vereséget mértek a székely haderőre. A vereség megpecsételte a székely haderő sorsát: a felbomlás elkerülhetetlen volt. Az ellenség elfoglalta Marosvásárhelyt, Maros- és Udvarhelyszéket, Csíkot Dorschner ezredes „pacifikálta”. Egyedül Háromszéknek sikerült megvédenie területét, amihez a háromszékiek mellett hozzájárultak az agyagfalvi tábor felbomlása után idehúzódott fegyveres alakulatok, köztük a Kossuth-huszárok is. Csak itt jött létre az önszerveződésből és a székely tehetségből az az erő és lendület, amelyre Kossuthék már 1848 márciusában számítottak.

Visszatérve Agyagfalvához: a 30 ezer, más adatok szerint 25 ezer fős katonai erő akkor hullt szét, amikor a legnagyobb szükség lett volna rá. Mi okozta a székely tábornak ezt a tragédiával felérő kudarcát?

Ahhoz, hogy a székelység 1848 végén sem talált igazi önmagára, nem volt képes sem a magyar vezetés elképzeléseinek, sem az önmaga állította mércének maradéktalanul megfelelni, kétségkívül hozzájárult a székely kérdések megoldatlansága. A zavar fő oka azonban a politikai helyzet volt: 1848 márciusától decemberig a székelységnek három központi szerv egymásnak igen ellentmondó intézkedéseire kellett figyelnie: a Kolozsvárt működő Gubernium, a magyar kormány, valamint a Nagyszebenben tevékenykedő osztrák katonai főparancsnokság intézkedéseire. Ez pedig megzavarta a székelység gondolkozását és elbizonytalanodáshoz vezetett.

Kossuth először maga is csak a parlamentáris rendezések útját tartotta járhatónak; a pesti országgyű­lés székely követeivel együttműködve kísérelte meg rendezni az említett problémákat. De látva ennek eredménytelenségét, még idejében, 1848 augusztusában a kormánybiztosi intézményhez folyamodott. Berzenczey László kinevezésével nemcsak az osztrák katonai parancsnokságtól független székely haderőt kívánta létrehozni, de a székelység egységét is biztosítani szerette volna. Berzenczey tevékenységét azonban inkább gátolta, mint segítette Vay Miklós főkormánybiztos s a Gubernium, miközben Puchner tábornok ravasz taktikával készítette elő a magyar forradalom elleni nyílt támadást. Berzenczey és hívei Kossuth nevében ugyan mozgósítani tudták a székelyeket az agyagfalvi nagygyűlésen a honvédelem érdekében, de a vállalt feladatra nem tudták kellően felkészíteni. A szervezőtevékenység is elmaradt a kívánalmaktól: még lándzsákért is a Honvédelmi Bizottmányhoz, Kossuthoz folyamodtak, holott később Háromszéken Gábor Áronék megmutatták a helyi cselekvés eredményességét. A székelységnek egyetlen ágyúja sem volt, holott az ellenség jól begyakorolt erős tüzérséget vonultatott fel. Berzenczey tehát erejét meghaladó feladatra vállalkozott, amikor a nagy székely tábor azonnali harcba indítását kezdeményezte. De a tábor széthullása az ellenség csapatainak felszereltségén és gyakorlottságán túl azon múlott, hogy a székelységet vezénylő főtisztek mulasztást mulasztásra halmoztak, amikor a General Commando reguláris csapatai ellen kellett harcolni. Sombori főparancsnok Puchner engedélyével ment Agyagfalvára, s mindenképpen el akarta kerülni, hogy a tábornok ellen kelljen harcolnia. Donát ezredes nem gondoskodott az ellenség megfigyeltetéséről, Dorschner pedig, amint a későbbi magatartásából világosan kiderült, a General Commando s Puchner híve volt, akárcsak Beczman. Ők alighanem tudatosan züllesztették a székely haderőt, s így az nem felelhetett meg az elvárásoknak. De ez nem jelenti azt, hogy az agyagfalvi Székely Nemzeti Gyűlés összehívása hiábavaló lett volna. Ez jelölte ki ugyanis véglegesen a székelység helyét a magyar polgári nemzetben. Eredményeként értékelhetjük, hogy fokozta a székelység cselekvőkészségét: az agyagfalvi határozatok nélkül Háromszék nem lett volna képes nevezetes önvédelmi harcának megvívására; a székely haderő sem arra, hogy 1849 tavaszán csatlakozzék Bem tábornok erdélyi felszabadító hadjáratához, amelyben meghatározó erőt jelentett. Ezért az agyagfalvi Székely Nemzeti Gyűlést az 1848-as magyar forradalom jelentős székelyföldi eseményének kell tartanunk, összehívója, Berzenczey László pedig megérdemli, hogy a székely történelem kiemelkedő személyiségei között tartsuk számon.