Meg aztán előttünk a jövő, vár a temető, de nem kell kétségbeesni, ha baj van: nem számít, a mentő elszállít. Ilyen vicces közhelyekkel vigasztalhatjuk magunkat, nem fog megártani. Ahogy ezt önkormányzatunk egyik fontos tisztségét betöltő személy mondta a tévében, az előbbiek „valid információk”, helyesebben (és magyarul) helytállóak, érvényesek, amilyenekből egyre több sepsiszentgyörgyi fog állítólag részesülni.

Ha túlzásba visszük a számítógépen vagy még inkább a telefonunkon a gombok nyomkodását, akkor lehet, hogy még annyira sem fárasztjuk magunkat a nyelvhelyességgel, a helyes kiejtéssel, a jó artikulálással, és egyre gyakoribb lesz hosszú hangok helyett rövidek ejtése. Mert hát a ránk annyira ható román meg angol nyelvben nincs meg ez a különbségtevés. E jelenséget is írhatjuk nyugodtan a globalizáció számlájára.

De kinek a számlájára írjuk, ha valaki a szószékről mond ilyet (több tévéadó által átvett beszédről van szó, mely a közelmúltban hangzott el): „nem-e hittük…” Természetesen az anyanyelvhasználat szempontjából oly fontos templomban is érvényesülniük kellene a nyelvi, nyelvhelyességi szabályoknak, így ehelyett azt kellett volna mondani, hogy: nem hittük-e.

Hadd írjak le még egy ide vágó rossz példát a világhálóról. Ez esetben is dicséretes ügyben szólnak, írnak – de hibásan, helytelenül, azaz rosszul: „Ha már lúd, legyen kövér: nem-e vinnék el a lomot egyenesen a lakásból?” Helyesen természetesen így lenne: „nem vinnék-e el a lomot”. Mert a szabály a magyarban azt mondja, hogy az -e kérdőszó szórendi helye kötött, közvetlenül az állítmányhoz kapcsolódik.

Miért kötök bele abba, hogy terjed a felelőtlenség, a hányavetiség, a „kicsire nem adok” nyelviekben is?! Azt állítottam, lesz még rosszabb is, s valószínűleg nem tévedek, de talán időnként legalább lesz jobb is…

Zsigmond Győző