Hogy ennek érdekében mit tett, azt felsorolni hosszas lenne, és fölösleges is: minek feltépni a – lassan bár, de mégiscsak úgy tűnik – gyógyuló sebeket? Lényeg, hogy Funar legemlékezetesebb hőstettei közé a közterületi bútorok és eszközök piros-sárga-kékre festetése tartozik – hogy emiatt saját nemzettársai nem háborogtak, az számomra mai napig érthetetlen, mert az még hagyján, hogy a padok polgármestersége idején trikolórban tündököltek, de hogy a szemeteskukákra is rávitette a nemzeti színeket, az már kimerítené a nemzeti szimbólumok meggyalázásának bűntettét. No de ilyen feljelentés nem született ellene, hivatali visszaélés miatt annál több. Funarral nem is kell ennél többet foglalkozni, csupán a padfestések miatt kellett felidézni szellemét. Mert a padfestések divatja örök. (Csak zárójelben: valamikor a 2000-es évek elején történhetett, hogy egy polgártársunk, talán épp a kolozsvári példát próbálván meghonosítani Sepsiszentgyörgyön, önszorgalomból nekiállt padokat pingálni – nem lett botrány belőle, még csak a padok visszafestésének árát sem hajtották be rajta, csupán udvariasan felkérték, ne bántsa a köztéri bútorokat. Elszigetelt jelenség volt, nem is lett folytatása.)

Ezt a szépen dekorált ülőalkalmatosságot egy közeli faluban láttam meg (ugyebár aki sokat jár, sokat lát), és a látvány olyannyira megfogott, hogy a legelső mellékutcánál megfordultam, visszagurultam pár száz métert, hogy lencsevégre kaphassam. A takaros porta elé kihelyezett pad nemrég kaphatta új kinézetét, erre utal, hogy a színek még élénkek, a festék sem kezdett el felpattogni rajta. Két háromszín-kombinációt vitt fel rá a gazda, szemből nézve balról a piros-fehér-zöldet, jobbról a piros-sárga-kéket, bár igazából a bal és jobb oldalnak semmi jelentősége, hiszen a címertanban is a heraldikai ábrázolásokat „hátulnézetből”, azaz a címerviselő szemszögéből vizsgálják. Eddig semmi különös nincs a dekorációban, a népek békés együttélésének gondolata számtalan megjelenítésben feltűnt már a történelem során – ami engem elgondolkodtatott, az a két háromszín-kombináció közé beiktatott kék sáv. Pár percig eltartott, míg rájöttem, ez az uniós zászlóra utalna, hogy gazdurunk nem festette rá a csillagokat, annak két magyarázata lehet: vagy nem jutott még az alkotás befejezésére ideje, vagy – mint az igazi művészek – nem akart mindent szájba rágni. De mindegy is, a lényeg, hogy a magyar és román (vagy fordított sorrendben, kinek hogy tetszik) nemzeti színek közt az a szimbólum található, amely összeköti a két nációt – vagy szétválasztja?

Ez a kérdés azóta sem hagy nyugton, olyannyira, hogy – bevallom – még álmatlan éjszakákat is okozott. Mert az rendben van, hogy a pad ilyképpeni színezése valamiféle üzenet kívánt lenni – de hogyan lehet értelmezni? Magyar és román nem ülhet egymás mellé, mert valaki mindig köztük lesz? Vagy épp ellenkezőleg, magyar és román üljön csak egymás mellé, a nagy ernyő árnyékában hátha végre egy nyelvet kezdenek beszélni? Legegyszerűbb volna megkeresni a gazdát, megkérdezni tőle, mi is volt az igazi szándéka a padpiktúrával. Félek azonban, hogy válasza nem elégítene ki. Ráadásul álmatlan éjszakáimra sem lenne magyarázatom.