A sűrűn egymás mellé és fölé rakott kövek karimáján vasrács nyújtózkodik, mely eredetileg iskolánk főbejáratánál főállásban a lábsúrló szerepét tölti be. Most azonban kivörösödve tart a hátán egy hatalmas, piros mázas fazekat, amelyben a táborlakók ebédje fő, szalonnával dúsított lucskos káposzta. Fenséges illat tölti be a tábor minden zege-zugát, pléhtálak, tányérok, evőeszközök csörömpölése jelzi az ebédidő közeledtét.
A tó körüli reggeli kocogás, a száraz rőzse és ágak gyűjtése, a vízhordás, no meg a napfényben és a tó selymes vizében való úszkálás érezteti hatását. Érkeznek a fiúk, a Mohos oldaláról fűzfavesszővel körbefont korsókban hozzák a friss ivóvizet. A léccel meghosszabbított fakanalakat levesmeregető kanálra cserélem, s kiáltom: ebéd! A szó azonban elenyészik, magam sem hallom a hangom, ugyanis épp ebben a pillanatban – mint derült égből villámcsapás – egy kemény, erőteljes hang hasít a levegőbe, kettévágva a tábor zsongását, s a nyugalmat, amely addig uralta a múló időt.
– Meg ne simogassátok a bocsokat! Húzódjatok hátrább, ne menjetek a közelükbe! – halljuk a szomszédból Csíki Sándor tanár úr erős hangját, amely még az ókori görög hőst, Sztentórt is lepipálná, habár most az izgalom szilánkjai is érződnek benne.
Tekintetemmel végigpásztázom a tábort. A sátrak között a külső sátorlapokat rögzítő kemény zsinegeken, vaskampókon két medvebocs botladozik, cammog bizonytalanul a nyílt terep felé. Az akadályokat legyőzve már határozottan indulnak a Szent Anna-tó felé, nem néznek se jobbra, se balra. Komótosan gázolnak a vízbe, vedelnek ráérősen, és amikor gömbölyűre isszák magukat, egyikük alámerül. Aztán gyors, apró léptekkel társa mellett terem, és szorosan egymás mellett vágnak át ismét a táboron, vissza az anyjukhoz, aki az erdőszélről vigyázó szemmel követte minden mozdulatukat. A találkozás öröme előcsalja a bocsok játékos kedvét, egymásnak feszülnek, de a következő pillanatban már se hírük, se hamvuk, eltűnnek az erdő sűrűjében.
Szinte hallani lehet a megkönnyebbülés sóhaját. Lassan térünk magunkhoz, a meglepetés némasága után mindenki egyszerre beszél.
Eddig soha nem fordult elő, hogy négylábú szomszédaink világos nappal jelentek volna meg közelünkben, rőzsegyűjtéskor, gombászáskor sem találkoztunk velük. Jelenlétükről azonban tudtunk, hajnalban a sátrak mögötti ösvényen ugráltak, lábuk dobogását a laza vulkanikus talaj továbbította. Este tíz óra tájban kezdődött az üres konzerves dobozok zörgése az általunk ásott szemetesgödörben, amelyet táborbontáskor az árnyékszékkel (amit két kapaszkodó rúd s egy ülőke képezett) együtt eltüntettünk. Előfordult az is, hogy az éj leple alatt a mély csendben egyik medvénk a sok vegetáriánus koszt után elcsábult, és fölfalta a zsírban lesütött kolbászt, amelyet az egyik gyermek hozott otthonról, és egy fenyőágakkal letakart kis veremben tartott. A tettes utáni reggeli nyomozás gyors volt és eredményes: az egyik sátor külső lapján egy hatalmas, zsíros talplenyomat mutatott az erdő felé...
Tulajdonképpen békésen éltünk egymás mellett erdei szomszédainkkal, megbíztunk egymásban, de az óvatosság mindig ott őrködött bennünk.
Az eddig leírtak az 1960-as évek végére, 1970-be repítenek vissza az időben, akkor lettem a sátortáborozások elkötelezett híve. Rövid ideig a pionírháznál tébláboltam, akkor ismertem meg közelebbről Kónya Ádámot, aki a turisztikai kör vezető tanára volt, és egyéni emberi tartása mellett széles látóköre is lenyűgözött. Az általa vezetett táborozások során ismerkedtem meg a szervezés teendőivel, a sátorverés fortélyaival és minden mással, ami felejthetetlenné tette a Szent Anna-tónál töltött vakációkat. Nemcsak a tudást, hanem talán a bátorságot is akkor szereztem, hogy később magam is szervezzek iskolánk tanulóinak önellátó táborokat: két-három kollégával indultunk a Szent Anna-tóhoz, szülőföldünk e csodás, szépségében felülmúlhatatlan tájára; a tanulók létszáma a pionírháztól kölcsönzött sátrak befogadóképességétől függött. 15–20 napra mentünk, amelyek mindannyiunk számára kellemes emlékké váltak.
A véletlen műve is lehet, hogy a medvecsalád hajdani látogatása a mese útjára terelte képzeletemet. Ezekben az években jelentek meg Veress Zoltán verses meséi, amelyek a magyar gyermekirodalom gyöngyszemeivé váltak. Gyermekek és felnőttek egyaránt szívünkbe zártuk a szellemesen, humorosan bemutatott mesehősöket, leginkább Irgum-Burgum Benedeket, a délceg hargitai medvefit, akinek sok viszontagság és kaland után sikerült megtalálnia tenyeres-talpas asszonykáját. És hogy frigyük sikeres volt-e, az kiderült a következő évtizedekben. Az Irgum-Burgum-rokonsággal való találkozás, ismerkedés mélyen beivódott a lelkünkbe, elménkbe...
A táborozás egyik fénypontját az esték jelentették, amikor a tábortűz és az énekszó odavonzott minden dalos kedvű ismerőst. A különböző vidékekről érkező pihenni vágyók, természetszeretők, sportolók, újságírótanoncok, fiatalok szívesen kapcsolódtak be a társas éneklésbe. Ez a nóta körbejár, a dalok és a Hargitai fecskemadár szárnyán eljutottunk a Háromszéki kerek erdőbe, a Maros menti fenyveserdők aljába, megtudtuk, hogy zavaros a Nyárád, és Andrásfalva messze van, és azt is, hogy száz pengőnek ötven a fele. Kértük édesanyánkat, hogy hozza ki a gyászbehívó levelet, de aztán úgy döntöttünk, hogy inkább leszek betyár, hiszen göndör a hajam, betyárnak születtem... És amikor végül mindenki nyugovóra tért, átölelt bennünket a természet, mert erdő mellett estvéledtem, subám fejem alá tettem...
Felnéztem a csillagos égre, s megpillantottam a Nagymedvén Irgum-Burgum Benedeket. Okuláréval a szemén, összevont szemöldökkel, fejét csóválva vette számba a medvepopuláció gyarapodását...
Török Brigitta ny. tanár
