Ezek a napok már úgy indulnak, hogy megérzem, nem lesznek jók. Mert húz vissza az ágy, mert ott érezhető valamiféle (hamis) biztonság. Azt mondják, hogy ez már a depresszió előszobája, vagy már majdnem az… Ilyenkor gyorsan összekapom magam, mert nem szeretnék ágyfüggő depressziós lenni. Felsorolom mindazt, ami miatt nagyon is érdemes elkezdeni a napot, megpróbálom kitolni a fejemből az összes egyebet, ami miatt magamra húzhatnám a takarót. Mert a személyes bajainkon kívül nagyon úgy néz ki, hogy valamiféle világválság küszöbén állunk. Hogy minden rottyra akar menni, minden úgy rossz, ahogy van. Minek is gyermekeket nemzeni ebbe a kilátástalan életbe, jobb, ha nem… És mit szóljon az, aki már megtette, mert egészséges ösztönei szerint akart, akar élni, és éltetni ezt az egyre szerencsétlenebbül vergődő életet?

Ezek a gondolatok a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem egyik előadása (Földrengés Londonban) után tolódtak, torlódtak az agyamba. Nem véletlenül. Nem tisztem az előadásról írni, nem is tudnék, csak előhívta ezeket a gondolatokat, életérzéseket.

És visszatérve arra, van olyan, hogy köszönni sincs kedvem: ma pont egy ilyen napra ébredtem. De megráztam magam, kávé, zene, kicsi smink, cucc-pucc csak azért is, reggel házból ki dolgaimra! Délutánra színházjegy beszerezve, oda is indulás! És aznap szerencsére, nem csak emiatt, de ott végképp értelmet találtam, kaptam arra, hogy ne akarjak valamiféle süket depresszió előszobájában ágyba süppedni. Bár az előadás szövege, története igen rossz perspektívákat mutat fel, nem alaptalanul, mégis jó érzésekkel érkeztem haza. Mert tehetséges fiatalokat láttam foglalkozni a rottyra menni készülő világ dolgaival, komoly felelősségtudattal, kritikával, iróniával.

És bár nagyon aggódom a gyermekeim jövőjét illetőleg, és bár az említett előadás is igen elgondolkodtató volt ezzel kapcsolatban, mégis reményeket keltett. Mennyi fiatal, aki nem adja fel, sőt! Aki továbbgondolni, gondolkodni, alkotni, teremteni, élni akar! Abban az élhetetlen világban, amelyet lassan, de biztosan mi „teremtettünk” nekik. Útjuk elején járó fiatalokat láttam, akik már sejtik, hogy nem lesz könnyű. Mégis a fiatalsággal együtt járó természetes lendülettel indulnak, okosan, tehetségesen. Legyen szerencsés útjuk! Depressziós tüneteimet letudva, valahogy elmúlt a rosszkedvem.