A szépmezői anyukák kezdeményezésére egyik hétvégén megtelt a tér: díszbokrokat, cserjéket rakodtunk le a játszótér sarkában, kisebb csoportokban jelentek meg a helyiek, gyülekeztek a játszótéren, üstnek és főzőfelszerelésnek kerestünk alkalmas helyet, szóval elkezdődtek az előkészületek az aznapi munka megszervezésére.
A kezdeti látszólagos tétovázást nagyon hamar felváltotta a mozgolódás: a gyermekek csiszolópapírral a kezükben hozzáfogtak a régi játszótéri faelemek csiszolásának, a felnőttek pedig kéziszerszámokkal a csemeték elültetésének. Tuják kerültek végig az út menti kerítés mellé, az orgona- és buxusbokrok pedig a játszótér szélén kaptak helyet.
Nagyon lelkesen dolgoztak a gyermekek, kicsik és nagyok egyaránt, nem győztük töltögetni a festékes edényeket. Pedig azt gondoltam, hamar megunják – tévedtem. Órákon keresztül festegettek, amíg el nem készültünk mindennel: a játszótér felújításával, a padokkal és a homokozó keretével is. Olyan bátran, pillanatok alatt másztak fel tetőre, gerendára, hogy tartottam tőle, leesnek. Még szóltam is, inkább hagyják a nagyoknak, de látva az elszántságot és az ügyességet, tovább már nem akadékoskodtam.
Az egyik apuka kézi fűrészgéppel nyeste le a kiálló nagy ágakat, „szép frizurát” vágott a bokroknak, fáknak. Később, amikor már létra is került, a kupolás tetőt festegette. Közben készült a finom gulyás az üstben: az asszonyok pucolták a hozzávalókat, nagyobbacska fiú segédkezett nekik.
Délután három óra körül készültünk el a munkálatokkal, a faelemek friss színben pompáztak, a bokrok egészen megszabták a teret, szép lett, megújult a játszótér.
Aztán asztalhoz ültek a „munkások”. Anyukák szorgoskodtak, szépen megterítettek, szalvéta, kenyér, ivóvíz jutott mindenkinek, az otthonról hozott tányérok pedig megteltek ízletes étellel. Étkezés előtt a gyermekek közösen mondtak asztali áldást, és csak ezután fogtak hozzá az ebéd elfogyasztásához. Még finom káposztasavanyúság és sütemény is került az asztalra az anyukák, nagymamák jóvoltából.
A mese sem maradt el. A várakozás perceiben a gyermekek érdeklődéssel hallgatták a szorgos és a rest leány meséjét, hangsúlyozva, hogy ők csakis népmeséket szoktak nézni, és nagyon szeretik hallgatni is. Sőt, még a rigó is hozott a dolgos gyermekeknek ajándékot, csapatba verődve rohamozták meg a játszóteret, hogy rátaláljanak a „rejtekbe” helyezett csokikra. Amit felfedeztek, mindet egy helyre hordták és elosztották egymás között.
„Édesanya, jó lesz ez így?” – festés közben többször is elhangzott az édesanya, édesapa szó, jólesett hallani és jólesett látni azt az örömteli együttmunkálkodást, ahogy szülő, gyermek, nagyszülő közösen szépítik a játszóteret, és közösen örvendenek az eredménynek. A gyermekek boldogan vették birtokba egyelőre csak a homokozót, bár itt-ott a ruhán folt jelezte, hogy „frissen festett”!
Úgy éreztem magam, mint gyermekkoromban. Az a régi érzés fogott el, amikor még szabadon mászkálhattam a játszótéren, fölösleges aggodalmak nélkül, és hazaérve édesanyám úgy ültetett asztalhoz hármunkat, hogy ki volt porciózva az ebéd, nem volt pazarlás. Minden olyan észszerű és mértékletes volt. Ezért éreztük olyan jól magunkat.
Köszönöm az élményt, és örvendek, hogy vannak közösségek, ahol a régi életérzések még működnek, a „modern” eszmék még nem tudták széttiporni, átalakítani.
Bereczki Kinga
