Úgy gondoltam, hogy a Politikai Foglyok Kovászna Megyei Szervezete által meghirdetett Írd meg te is! pályázati felhívásnak eleget teszek, már csak az édesapám iránti tiszteletből is, mivelhogy gyerekkoromban nagyon sokat mesélt az orosz fogságban eltöltött éveiről, szenvedéseiről. Sokszor, hosszú téli estéken, az egyik térdén ültem én, a másikon egy évvel idősebb lánytestvérem, két lábával közbezárta öcsémet, és mesélt érdekes, kalandos, megrázó történeteket. Mi pedig a szemünket le sem vettük róla, úgy hallgattuk, s mindig unszoltuk, hogy még mondjon.
Az egyik érdekes történet, amely végigkísérte az egész fogság alatt, mely miatt sokszor életveszélybe került, még a háború végéhez kanyarodott vissza. Történt ugyanis, hogy amikor a magyar sereg már vonult vissza, az orosz katonák a nyomukban voltak, de egyáltalán nem akartak volna az oroszok kezére kerülni. Ha jól emlékszem, Aradon történt az eset, ami megtörtént. Egy szomszéd falusi bajtársával (György Jánosnak hívták) gondolkodtak, hova lehetne elbújni, hogy ne kapják el az orosz katonák. Így kerültek egy zsidó órakereskedő üzletébe, ahol csak egy szolgálóleány volt, ugyanis a zsidót s a feleségét a németek deportálták. A szolgálólánynak megtetszett apám, aki jóképű katona volt. Biztatta, hogy ő elbújtatja olyan helyre, ahol az orosz katonák nem kapják meg. Mivel nem találták biztonságosnak a helyet, továbbindultak. Távozáskor felajánlotta a lány, hogy vigyenek el az órákból, amennyit akarnak, mert úgyis az oroszok jönnek és visznek el mindent. Még azt is mondta, hogy ő is velük tartana. Az ajánlatnak csak az egyik felét fogadták el. Volt ott mindenféle óra s nagyon sok karóra. Megrakták a zsebüket, még a két karjukra is órát raktak, s mivel nem találták megfelelőnek a rejtekhelyet, továbbmentek.
Menet közben csak női járókelővel találkoztak. Édesapám mindig egy kicsit humoros ember volt. Így szólított meg egy járókelőt: „Nem tetszik tudni, hány óra? „Jaj, fiam, nekem nincs órám.” Akkor belenyúlt a zsebébe, kivett egy karórát, mondván: „ezentúl legyen órája”. Aztán menekült tovább, háta mögött hagyva a kapott ajándéktól megilletődött személyt. Kiválasztott két szép svájci órát, a többit mind elajándékozta. Arra gondolt, ha sikerülne hazakerülni, majd megnősül, lesz két gyereke, s nekik ajándékozza. Egészen szép álom volt, de a valóság másképp alakult.
Elfogták az oroszok, a foksányi gyűjtőtáborba vitték, majd onnan tehervonattal Oroszországba szállították. December volt, nagy hideg. Magyarázta, hogy egymásra feküdtek, úgy melegítették egymást. Úgy nyomultak össze, mint a malacok az istállóban. De amikor megébredtek, már több halott volt közöttük. Aki alul került, megfulladt, aki felül, az félig megdermedt. A három hétig tartó utazás is nagyon megrostálta őket. Étlen-szomjan voltak, alig adtak valamit. A víz volt a nagyobb probléma. Amikor megérkeztek januárban, leszálltak a vagonból, a közelben lévő pataknak futottak neki, mint a juhok a vályúhoz, hogy igyanak, s a jéghideg vízből megszívták magukat. Mivel mocskos, olajos volt a víz, sokan lebetegedtek.
Összetákolt, néhol lyukas barakkokban szállásolták el. El lehet képzelni, hogy abban az időben, januárban Oroszországban milyen hideg lehetett. Magyarázta, hogy voltak vagy kétszázan, s néha korpából főztek levest. Később úgy is volt, hogy valamilyen csontból főzött levest adtak. Olyan is megesett, hogy a csontot a tűzön megégették, és szopták a végét, mint mondta, olyan kellemes, jó ízt varázsolt a megégetett csont. Megtörtént, hogy apróbb darabokra törve a szájban forgatták naphosszat.
Az éhezés és szomjúság mellett a nagy hideg is tizedelte a társaságot. Édesapámnak nagy gondja volt magára, szem előtt tartva az étkezést, az ivást, az öltözködést. Csak a jónak tűnőt fogyasztotta el. Úgy ítélte meg, hogy inkább koplal két-három napot, minthogy betegséget okozzon magának. Mesélte, mindennap tömegesen haltak el az emberek. Ilyenkor plusz ruhadarabok birtokába jutott. Azokkal a lába szárát körbecsavarta fel a combjáig, ami nagyon hasznosnak bizonyult.
Nem sok idő elteltével a munkára fogható embereket kiválogatták, osztályozták, ki milyen munkára alkalmas. Gyárakba, de főleg a bányába osztották nagy részüket. Édesapám szénbányába került. Nagyon nehéz körülmények között dolgoztak. Elhatározta, kitalál valamit, hogy ne kelljen mindennap lemenni a bányába. Furfangos észjárásáról mindig híres lévén, kitalálta, hogy kihasználja a felügyelet lazaságát, egy sorral arrébb állott, ahol a munkaképtelenek sorakoztak, s csak mikor a bányához megérkezett a brigád, akkor derült ki, hogy egy fogoly hiányzik. Este számbavételnél már ott volt a sorban. De ez a csel nem ment sokáig.
Többször emlegette a pufajkasapkát, amely nagyon jó szolgálatot tett a hideg ellen, védte a kopasz fejét, és a fülét még jobban. Még hazatérése után is téli időszakban felvette a pufajkakabátot, -nadrágot s még a -sapkát is. Talán a sapka maradt meg a legtovább. De én is láttam télen többször, hisz gyerekkoromban az onnan hozott sapka mintájára báránybőrből készíttetett hasonlót. Emiatt engem a játszótársaim elneveztek Gagarinnak.
Amikor a bányában dolgoztak, alkalomadtán módjukban állt egy kisebb mennyiségű szenet ellopni, amit aztán a közelben lakó, általában özvegyasszonyoknál váltottak be kis ételre, ami legtöbbször kenyér és sült pityóka volt. De ezt se merte csinálni mindenki, csak akinek jó megfigyelőképessége volt, és főleg bátorsága. Édesapámmal is megtörtént, hogy amikor útban volt egy fél zsák szénnel, rápillantott a svájci karórára, ugyanis a számlapja foszforos számokkal volt ellátva, úgyhogy sötétben is jól lehetett látni az idő állását, hogy a megbeszélt időben odaérjen, az orosz őr, aki női személy volt, észrevette, hogy valami világít. Ezt édesapám is észlelte, gyorsan ledobta a zsákot, elkezdett futni. Itt is bebizonyosodott a mondás, hogy futni szégyen, de hasznos. Futott, futott apám, az orosz nő utána. Arra gondolt, itt már mindennek vége, nincs menekvés. Egy elhagyott épülethez ért, koromsötétben, oda behúzódott. Tapogatózott, hogy valahova meghúzódjon és az őr ne vegye észre. Hát, mit ad az Isten, emberi testeket fedezett fel. Majdnem a plafon tetejéig ért a holttesthalom, apám jól hátramászott a halottakhoz, s mozdulatlan maradt hosszú ideig, hogy észre ne vegyék. Az őr, amikor odaért, villanylámpával kereste, de szerencsére nem vette észre. Miután abbahagyta a keresést, kis idő elteltével visszalopakodott a szálláshelyre. Ez jó lecke volt arra, hogy elvegye a kedvét a szénlopástól.
Nem telt el sok idő, szerencsére könnyebb beosztásba került. Egy kazánházba szenet lapátolni irányították. Itt alkalma volt sütni pityókát, amit a civilektől kapott, és a szálláshelyre vitte a fogolytársainak, akik nagy lelkesedéssel fogadták. Különösen nagy gondja volt egy jó barátjára, Bara Sándor nevű falustársára. Bágyból volt ő is, egy gyengébb fizikumú, beteges ember, a gyomrát fájtatta, sokat cigarettázott, ő volt a foglyok borbélya. A foglyok között is voltak nagy szivarosok, akik elcserélték kevés kenyéradagjaikat cigarettára. De a végén Sándor bácsinak is, betegesen, de sikerült hazakerülnie, s ő volt az egyik alkalmi borbély a faluban. Sokszor mentem gyerekkoromban hajat vágatni hozzá. Mindig mondta nekem, Ádám, ha apád nem lett volna ott a fogságban, én most neked nem vágnám a hajad, s nem maradhatott el a fogságban töltött idő említése, a kimeríthetetlen téma.
Még megemlíteném, hogy amikor kiértek Oroszországba, egy hét múlva azt mondták: „holnap mentek haza”. Ez a mondat azután mindennap elhangzott. Édesapám számára ez a „holnap” 1948 októberében jött végre el. A fogságból a legutolsóként a faluba, Bágyba édesapám került haza. 1948 októberében érkezett meg.
A kínokkal, megpróbáltatásokkal a háta mögött, büszkén mesélte, hogy sokszor életveszélyes pillanatokat átélve hozta haza azt a két svájci karórát, melyet konfirmálási ajándékként átadott a nővéremnek és nekem. Mi mind a ketten nagy örömmel fogadtuk, és büszkék voltunk a karórákra, de legfőképp édesapánkra.
*
A meghurcoltatások, nélkülözések mellett is magas életkort megélt édesapám, 95. évében volt, amúgy értelmileg minden rendben volt, megkértem, árulja el, mi a hosszú élet titka. Magabiztosan, némi büszkeséggel csak annyit mondott: „Fiam, jól jegyezd meg, az életben mindenből, a jóból is, a rosszból is csak mértékkel.” Mindig azt mondogatta, hogy a 100 évet meg akarja élni. Amikor közeledett a 100. felé, még eggyel meg akarta toldani, mondván, legyen 101, hogy jól bé legyen hegyezve. Itt is elővette sajátos humorát, furfangos észjárását, amiben mindig élen járt. 99. évében azonban utolérte a végzete. A Hargita megyei Bágy nevű kis faluban örök nyugalomra helyeztük, a nevezetes bágyi vár aljába. Zólya János 1909–2007 – olvasható a síremlékén. Emlékét megőrzöm, amíg élek. Mindennap rá gondolok, mivel azt a kanalat használom evéskor, amit ő az orosz fogságból hozott haza, és amit annak idején két kezével csiszolt, fényezett, hogy minél megfelelőbb állapotba kerüljön. Hazatérése után ő is mindig azt használta. Emlékét kegyelettel őrzik gyermekei és azok családja.
Zólya Ádám
(A Volt Politikai Foglyok Kovászna Megyei Szervezete által Írd meg te is! címmel meghirdetett pályázaton második helyezést elért írás.)
