Olykor csak egy, immár teljesen magára maradt arcot hoz közel hozzánk, aki konokul ragaszkodik ahhoz a zsebkendőnyi földdarabhoz, legyen az akár a hegyek hátán is, ahol született. Mert régebb, amikor azokon a tájakon még létezett valamiféle közösség, nem mentek el onnan, és mire eltelt az idő és megöregedtek, már nem mehettek. Ott, ahol még mindig él néhány család, a gyermekeknek kilométereket kell gyalogolniuk az iskoláig. 

Kíváncsi volt erre a távoli, szemérmes világra, s zsibongó örömet érzett, amikor végre ő maga is egy efféle, távoli tanyavilág dombjain baktathatott. Pontosabban, inkább egy tanyásodó térségbe érkezett, mely élőbb, elevenebb volt azoknál, ahol már csak egy pár lélek lakott. Kifelé tartott egy faluból, ám a hely mégis hasonlított azokhoz, amelyeket annyiszor látott a riportokban. Gyérülő, egymástól mindinkább távolodó épületek közé keveredett késő ősszel, s nem tudott betelni e dimbes-dombos, mélyülő völgyekkel szabdalt vidék pasztellszínű képkockáival. Kirándulókkal érkezett a Máramarossziget melletti Kabolapatakra, ahonnan a közeli hegyek felé indulva éppen csak futólag pillanthatott rá e mikrokozmoszra. Elbűvölte, amit látott. Folyamatosan emelkedő, kavicsos, sáros, nyáron még járható, ám télen már fejfájást okozó út kanyargott a házak között, s látott számos régebbi patinás faépületet, de újakat, építés alatt lévőket is. Házak a völgyben és a dombon, helyenként szorgoskodó atyafiakkal. E térséget román ajkú, vendégszerető és közvetlen emberek lakják, udvaraikon és portáik előtt többnyire régi, de üzemképes, nehéz hegyi utakkal is megbirkózni képes járgányok sorakoztak. Ez nem a helybéliek hóbortja, hanem a hétköznapok kényszere: itt már csak terepjáróval lehet boldogulni. De egyelőre az ősz kényeztette az arra járókat, a szél pedig a távoli, sziklásabb ormok fölött is el-elfújta a sűrű felhőket.

E képfolyamot szemlélte, amikor egy faház udvarán egy idős asszonyt pillantott meg. Megszólította. Köszönt, majd megkérdezte, mint annyiszor máskor: hogyan élnek errefelé? Az asszony készségesen válaszolt: ha már a Jóisten elhozta nekünk az őszt, s a faleveleket a földre hullajtotta, hát össze kell seperni azokat... – Közeledik a tél – folytatta Anica néni, mert nevét, sőt, még a korát is elárulta –, s az igen mogorva és hideg errefelé. Óriási a hó, és mértéktelenül megdrágult a tűzifa is. Mit tehetnénk? Nincs mit tennünk, csak a Jóistenben és az ő fiában, Jézusban bízhatunk. Itt a hegyek között nekünk csak a Jóisten maradt…

És akkor, ahogy tekintetével végigmérte a kilencvenesztendős, a világ rendjébe belesimuló Anica nénit, tudta, hogy pár pillanat alatt az idős asszony mindent elmondott, ami neki fontos. Nem panaszkodott, nem jajongott, hanem méltósággal és tartással beszélt. Mint oly sokan mások, akik a világ végén magukra maradottan élnek, a természet kifürkészhetetlen kertjében. Megtanulták, tudják, csakis magukra, két kezük munkájára számíthatnak, és – mint mindannyian hiszik és vallják – a Jóistenre. Elbúcsúzott az asszonytól, figyelte még kendős, barázdált arcát, seprűt szorongató kezét, s úgy érezte, olyan, mintha most hallana először eme erős, éltető hit megvallásáról. Mintha Anica néni, a maga mágikus egyszerűségével, az összes, a világ zajától távol, mégis békességben élő ember hangján szólna, s mindannyiuk nevében mondaná: bizony, csak a Jóistenre számíthatunk…

Borítókép: A Máramarossziget melletti Kabolapatakon élő Anica néni. Fotó: Mózes László