Valamelyik este (dehogy volt este, csupán szürkülödött, de oly közel még a nyár élménye, hogy a sötétedés az estét asszociálja), szóval, úgy késő délután álldogáltam az utcasarkon, gyakran teszem, érdekes nézni a forgalmat, amint nagy hullámokban hömpölyög, az embereket, amint próbálják önmagukat utolérni, bár tudják, esélyük sincs legyőzni a homokórát. S. az utcasarkon szállt le az autóbuszról, szabálytalan eljárás, de a sofőr tekintettel volt betegségére, emiatt talán a cég vezetősége sem rója meg, ha mégis, én letagadom, hamis tanúvá leszek S. igaz pörénél. Üdvözöltük egymást, van egy cigarettája?, kérdezte, zsebembe nyúltam, nem is akármilyen, válaszoltam felé nyújtva a dobozt. Ránézett a csomagolásra, nem annyira egyértelmű rajta a grafika, hogy távolról felismerhető legyen, és a színei sem a régi pakliéra utalnak, közelebb hajolt, betűzte az írást. Kár-pá-ci. Szemei felcsillantak, nemcsak ép jobb, de bénán lógó bal kezével is nyúlt volna a felkínált ínyencségért, hol gyártották, itt, Szentgyörgyön?, kérdezte. Dehogy, valahol Németországban, válaszoltam, valakiben felébredt a nosztalgiavágy, vagy inkább kereseti lehetőséget látott benne, de ez végül is mindegy, lényeg, hogy felélesztette a régi márkát, pontosabban ezen a néven kezdett el cigarettát gyártani. 

Mert ennek a mai kárpácinak semmi köze a még húsz évvel ezelőtt is gyártott nagy elődjéhez, ami viszont igazi szentgyörgyikum volt, még 1931-ben kezdték el itt készíteni, pár év háború okozta kihagyással töretlen pályát futott be, olyannyira, hogy az 1980-as évek végére Románia hat cigarettagyárából ötben állítottak elő ilyen nevű förmedvényt. Régi, illetve egykori bagósok tudják még, milyen volt az eredeti Carpați íze, és arra is emlékeznek, milyen volt a konkurenciáé: talán a temesvári pöfékelhető volt még, a bukaresti, jászvásári csapnivaló, a Râmnicu Săraton készültben pedig több volt a dohányszár, mint a lapiőrlemény. Édesapám, mikor behívtak a hazát szolgálni, egy karton BT-t (a dohányzás ártalmaiban járatlanok számára ez a Bulgar Tabac rövidítése) és egy karton szentgyörgyi kárpácit csempészett a faládámba, előbbit bajtársaimmal az oltyán tájban déli irányba fújtuk el, hadd szálljon a füstje haza, utóbbival sok kimenőt „vásároltam” meg. Eh, régi emlékek. Bólogat is, nyilván, neki is lenne mesélnivalója, de most épp várják valahol, sietne bár, de nem teheti, elteszem későbbre, mondja búcsúzóul. Sajnálom, hogy csalódni fog, de nem szólok utána.

Az utolsó igazi kárpácit Édesanyám mindenes, ülőalkalmatosságnak is használt ládájában találtam meg, amit halála után évekig csak nézegettem, sokáig nem tudtam felnyitani. Kedvelte ezt a zöldre festett ládát, olyan kincseket tartott benne, amelyeket már maga sem használt: nagyanyám zoknistoppoló fagombáját, a horgoló- és kötőtűket, különböző varrásmintákat, rengeteg gombot réges-régen elmállott kabátokról (gyerekkoromban ezekből verbuváltam a gombfocicsapatomat, a kapus egy nagyméretű, négylyukú fagomb volt, nem is kaptam gólt, csak ha a kapuvédő elcsángált helyéről), molyette gyapjúfonalakat, fekete szélű zsebkendőket. Mikor átrostáltam a ládát, az aljában pár elgurult, szüleim egyetlen szovjetunióbeli látogatásából megmaradt kopejka társaságában találtam meg a kárpácit, illata már nem a régi, magába szívta a tároló tartalmának minden mellékaromáját. Nem is a szagáért, és főképp nem az esetleges elfüstölés remé­nyében zártam kémcsőbe: az emlékekkel együtt ez is a múlt egy része.