Kimerítő alapossággal járták körbe az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, valamint a Reconstructio Egyesület által tizedik alkalommal ismét Sepsiszentgyörgyön megszervezett román–magyar konferencia első panelbeszélgetésének meghívottjai a két nemzetiség közötti párbeszéd igen összetett és egyben kimondottan kényes kérdéskörét pénteken. Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke, Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke, Sabin Gherman újságíró, Péntek János, az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségének elnöke, Bakk Miklós politológus, egyetemi oktató, valamint Marius Ghilezan újságíró Farkas Réka, lapunk főszerkesztő-helyettese, újságíró moderálásával széles kontextusban próbáltak válaszokkal szolgálni a román–magyar viszony három évtizedes jelenségeire, illetve kitörési lehetőségeket felvázolni a jelenleg szinte nem létező párbeszéd feltámasztására.
Hogyan lehet újrakezdeni?
A kerekasztal-beszélgetést, valamint a konferenciát Sándor Krisztina, az EMNT ügyvezető elnökének házigazdaként tolmácsolt felvezetője előzte meg, aki röviden ismertette a konferenciák életre hívásának előzményeit, a célját, valamint szólt annak eddigi állomásairól is. Mintegy vitaindítóként három közelmúltbeli esetet is említett: egy egyesületbejegyzési folyamat elakadását a román–magyar szolidaritás szavak miatt (az egyesület nevében ezt kifogásolták az illetékes román hatóságok), a nagybányai polgármester gesztusát, aki a Gesztenyefesztiválon elrendelte a magyar feliratok letakarását román trikolórral, illetve harmadikként a tényt, hogy a román szélsőséges szervezetek Kézdivásárhelyre érkeznek december elsején a román nemzeti ünnep alkalmából.
A kerekasztal-beszélgetés végül előadások sorozata lett, melybe a meghívottak egy része online kapcsolódott be. Áttekintették a román–magyar párbeszéd alakulását a rendszerváltás euforikus fellángolásától napjainkig, szó esett a kétnyelvűség jelenségéről, az erdélyi románság körében teret nyerő transzilvanista eszmékről és ezek magyar összefüggéseiről, az erdélyi magyar jogérvényesítés alakulásáról, az európai uniós tagság hozta új konjunktúráról a román–magyar párbeszéd tekintetében, illetve a többségi–kisebbségi együttélés több vonatkozásáról is.
Farkas Réka felvezetőjében rendkívül hullámzónak értékelte az elmúlt három évtizedben a román–magyar párbeszédet, pár kivételes helyzetet leszámítva inkább a párbeszéd hiánya jellemezte az eltelt éveket. Emellett a romániai magyar kisebbség jogainak érvényesítése is mintha lezárult volna mintegy tíz éve. Ezzel párhuzamosan kialakult egy román távolságtartás, a többségi nemzet részéről igen kevesen hajlandóak odafigyelni a magyarság gondjaira, ugyanakkor teret nyert és nyer a szélsőség, amit egyesek annak tudnak be, hogy a magyarok így is túl sok joggal rendelkeznek. Farkas Réka felidézte, a tíz évvel korábban szintén Sepsiszentgyörgyön zajlott konferencia során elhangzott elképzelésekből, ígéretekből sem lett semmi. Felvetette még, hogy egyes fogalmak mondhatni kiürültek, így az autonómia is, mely a magyar közegben erodálódott, a románban pedig szitokszónak számít. Nem mondható, hogy nincsenek eredmények, de nem dőlhetünk hátra: a nyelvi jogok továbbra is sérülnek, az anyanyelvi oktatás sem áll túl jól, illetve a román politikum és a háttérhatalom jóvoltából a szélsőséges magyarellenes megnyilvánulások, fellépések, reakciók folyamatosan jelen vannak. Mindezekről párbeszédet kellene folytatni, de a szándék nem igazán látszik a román fél részéről. Melyek voltak a buktatói a párbeszédnek, és hogyan lehetne újrakezdeni? – vetette fel a kérdést.
Nincs igény a párbeszédre
A meghívottak közül elsőként Tőkés László szólt. Igen részletes előadásában az 1989-es temesvári eseményektől indulva – amikor is a közeledés, a békés együttélés, a párbeszéd igénye jellemezte a román–magyar viszonyokat – a marosvásárhelyi véres március hozta máig meghatározó töréseken, az 1990-es évek eleji egyházi és világi próbálkozásokon keresztül (ideértve a bálványosi folyamatot is) a ma is tapasztalható érdektelenségig vezette a fonalat. Külön kitért az RMDSZ viszonyulására a román–magyar párbeszédhez, mely a kezdeti nyitottság után távolmaradássá alakult, a szövetség inkább a pártosodás, konformizmus útját választotta. Az EMNT elnöke szerint a közeledési törekvések, a lelkesedés a kétezres évek után hagyott alább, a román fél is lassan, de biztosan egyre inkább visszavonult. A volt püspök szerint az állhatatosan fenntartott párbeszédre nincs igény, a többségi románság nem kíváncsi a jelentéktelen magyarság véleményére.
Péntek János a Kétnyelvűség a többség és kisebbség viszonyában című előadását ismertette. Az egyetemi oktató szerint a párbeszéd elutasításának egyik oka, hogy a románság körében nem jellemző a kétnyelvűség (nem érzik ennek szükségét, nem is érdeklődnek a magyar nyelv iránt), míg a magyarság nagyjából kétharmada kétnyelvű. Ebből az aszimmetriából fakadnak olyan jelenségek, mint a magyar nyelv megbélyegzése, a nyelvi fóbia (mint a magyarfóbia egyik eleme). Péntek János szerint hiányoznak a professzionális kétnyelvűek mindkét oldalon, akik lehetővé tennék „egymás világának megismerését”. Meglátása szerint a magyar nyelvet tanítani kellene a románoknak is, illetve a román nyelv idegenként való oktatásával kapcsolatos téveszméket is fel kellene számolni. A professzor kitért a kétnyelvűség hordozta veszélyekre is. Utóbbi kapcsán megemlítette, az anyanyelvhasználat egyik akadálya, hogy például a hivatali közegben sokszor a magyarok sem érzik szükségét annak. Péntek János ugyanakkor úgy értékelte, a román részről erőteljesen jelen van az a meglátás, hogy minél kevesebb, annál kedvesebb egy kisebbség, de a magyarság még nem fogyott elegendő mértékben.
A fenntartható kiegyezés
A politikum célja a szavazatszerzés, ezért megteremtették az identitási konfliktus rémét, ami állítólag Erdélyben a magyar és a román közösségben az egyén szintjén fennáll. Bukarest és Budapest érdekei mentén etnikai dimenziót adott és ad egyébként jelentéktelen vitáknak, melyek egyéni, kisközösségi szinten nem bírtak jelentőséggel – vélekedett Sabin Gherman. A kolozsvári újságíró meglátása szerint a román–magyar viszonyrendszert az erdélyi közös kulturális vonal mentén kell újraértelmezni, illetve a közös jövő tervezését az Európai Unió adta keretek között kell elképzelni. Az erdélyi románoknak és magyaroknak közösen kell átértelmezniük a két nemzetiség közötti viszonyt az erdélyiség eszméje mentén, kilépve az etnokulturális burokból, mely most elválasztja a két közösséget. Sabin Gherman szerint hiányzik az együttélés gyakorlata, túl kell lépni a félelmeken, programok révén elindítani a közeledést. Szintén közösen kellene megértetni mind Bukaresttel, mind Budapesttel, hogy egy többnemzetiségű, multikulturális közegről van szó, amelyet kívülről nem kell átalakítani. Sabin Gherman szerint ideje tisztázni a konfliktusok forrásait, gesztusokkal begyógyítani olyan sebeket, mint 1990 márciusa.
Ghermanhoz mintegy csatlakozva Bakk Miklós is megállapította, hogy össztársadalmi szinten Erdélyben a párbeszéd folyamatosan jelen volt. Jelezte ugyanakkor, hogy a magyar közösség politikai párbeszédet is szeretne. A politológus röviden összegezte a rendszerváltás utáni párbeszéd korszakait, a kezdeti, széles körű nyitottság jellemezte romantikustól a szakmaiasító korszakon (szakértői szintű diskurzus) keresztül egészen a még jellemző legösszetettebbig, amelyben magyar részről találkozik az autonómia, román részről pedig a transzilvanista, erdélyiség kérdése.
Bakk Miklós szerint a román–magyar viszonyban a fenntartható kiegyezés kell hogy legyen a cél, ehhez a párbeszédet minden körülmények között fenn kell tartani. Borúlátóbb véleményt fogalmazott meg Izsák Balázs, aki szerint amíg nem létezik párbeszéd a lehető legmagasabb fórumok szintjén, így a törvényhozásban, nehéz előrelépni. A román hatalom részéről hiányzik a kompromisszumkészség, a kölcsönösségre való hajlam, ami esetenként abszurd helyzeteket is eredményez.
Marius Ghilezan a maga részéről kiemelten fontosnak ítélte meg, hogy az erdélyi, bánsági közösségek megpróbáljanak visszatalálni az egykoron természetesnek számító együttélés értékeihez (egymás nyelvének, kultúrájának ismerete, tisztelete), ehhez viszont fontos a vitás kérdések, múltbéli események tisztázása. Kitért a többségi románság körében máig élő tévhitekre is például a Székelyfölddel kapcsolatban. Meglátása szerint a román és a magyar közösség a másik megbélyegzése, az ítélkezés, az ellenségkeresés csapdájában leledzik, ebből kellene kilépni párbeszéddel, közeledéssel.
