Sütő András: Heródes napjai

Naplójegyzetek az erdélyi magyarok exodusáról. 1984–1987
(Részletek)

Kovászna, tündérvölgyi szívszanatórium. A föld vizei és gázai gyógyítanak bennünket. Szépséges ez a hely. Mivel új drámát nem írok, a regényt sem folytatom, följegyzek egyet-mást Tündérvölgyéről és itteni barátainkról.
*
Ahogy kipillantok az ablakon, nyelvemre szökne máris a szokványos szólás: Kovászna hegyei benéznek az ablakon.

Dehogyis néznek! Rohannak inkább a hajnali ködben. S ahogy nézem őket hosszan: egy vágtató lónak a formája bomlik elé a kék hullámzásból. Ez lenne tehát a tündérvölgyi szárnyas paripa. Sötét kontúrja élesen rajzolódik ki a délkeleti ég peremén; szépen ívelt, kék sörényes nyaka megfeszül a láthatatlan zabla szorításában, ám a nyerge üres; ha testileg kurucosabb lennék, fel is pattanhatnék rája. Így csak nézem ezt a hajnali vágtatást a Tündérvölgy aljából, ahol dr. Benedek Géza pácienseként erősítem a szívemet. Tudom, hogy a messze földön híres főorvos hét órakor már föltűnik a szanatórium udvarán. Huszáros alakját, friss jövés-menését, a vállán lobogó kék köpenyét ilyenkor látni leginkább. Későbben a kék köpenyt fehérre cseréli. S ugyanúgy a gondjait is. Kora reggeleken az évek óta szakadatlan építkezés, bővítés, szépítés ügyeiben száguld vadonatúj épületek, frissen ültetett díszfák, cserjék között; kilenckor már a rendelőjében működik halkan és szigorúan, szívtatarozáshoz, testépítéshez adott orvosi előírásokkal.
*
Lassan hét óra lesz. S a fürdőház sarkán – mint egy garabonciás – valóban föltűnik Benedek Géza. Ahol, most látom: két esztendeje még akkora rontás-bontás volt, hogy a földhányásokon járni sem igen lehetett. Emlékszem, hogy szívfelelősünk – akár egy közlekedési rendőr – beintett valahová az erdő irányába, s onnan jött máris elé egy iszonyatosan morgó hernyótalpas traktor, kezdte a nyaktörő hepehupákat elsimítani. Erről a mostani erkélyről figyeltem akkor is. Karmesteri mozdulatokkal dirigálta a dörejes munkát, aminek az eredményét mutatja az új, négyemeletes épület hangulatos előtere. Angol pázsit, tujafák, egyéb díszcserjék, s fehér világlásnak egy nyírfácska is.
*
Hajnali nézelődés az ablakból. Most veszem észre, hogy a sörényes paripa mögött egy egész ménes vágtat hangtalanul. Kerekre nyitott szemmel ezt nem lehet látni, de ha az ember összefuttatja a szemöldökét, a távoli világosabb és a közeli mélyebb kék idomok, akár egy lassított filmen, gyönyörű száguldásba kezdenek fel a Kommandó felé, ahol fekete fajdkakasokat is felröppent az emlékezet. S velük az okos természet csodáit: a biológiai tökéletességet, amelyről hajdan így oktatott engem egy öreg vadőr: nézze, uram, ezeket a vadpávákat! Nem isznak, nem dohányoznak, nem álmatlankodnak. Szállnak, mint a fekete villám. Testi állapotukban még Benedek doktor sem találna hibát.
*
Annál inkább a mienkben, akik gyarló emberek vagyunk. Ma reggel, hetvenedik születésnapján, megöleltem őt, ezt-amazt kívántam neki. Hát visszaköszönte maga is a matuzsálemi életet, mutatóujjával enyhén domboruló pocakomra bökött és azt mondta:

– Ami jót kívánok én is neked: enélkül kívánom. Ettől meg kell szabadulni.

Ez így szelíden és barátságosan hangzott, ám az emberi önépítés dolgában folytatott régebbi beszélgetéseink foszlányai igen szigorú vélekedésként futottak össze az emlékezetemben. Valahogy így: az ember akarattal rontja el magát, veri szét a természettől tökéletesnek mintázott formáit, a nikotin és az alkohol gyászos következményeiről nem beszélve, a szívre nehezedő súlytöbblet, a háj, a pocak, a hordóhas, mit mondjak, uram: ez már valóságos erkölcstelenség! Ezt tudod-e csinálni?

Kivette nyakából a szte­toszkópot, és karjait forgatva, majdnem félméteres ugrásokkal mutatta hosszan, könnyedén a tornagyakorlatot, melyet mindenkinek tudnia kellene. Azt gondoltam, hogy elrepül. De akkor nem akart bennünket, elnehezült szárnyasokat, nagyon elkeseríteni.
*
Az egészségjavító üzem minden jel szerint tökéletesen működik. Mint valamikor, a falusi élet éveiben, korán fekszünk, hogy a napot megelőzhessük a felkelésben. Fürge zuhanyozás, gyors reggeli, majd azután gyógyfürdő, természetes gázfürdő, vízi torna, és az orvosok, orvosnők halk utasításainak szorgalmas véghezvitele az időnek pontos beosztásával délebédig, majd a délutáni program kezdetével a sötétzölden s kéken reánk ereszkedő alkonyatig. Jól képzett, türelmes, ám fegyelmet kívánó emberek kezén fordul meg minden, de nem hagyhatom szó nélkül e kovásznai föld mindennapi csodatevéseit, amelyek az embereket már évszázadok óta ide vonzzák fiatalodni. Igen, e földnek vize és lélegzete veszi itt az embert oltalmába. Mintha azt mondaná a természet: vesd le a te nyomorúságos, füstökben megáporodott városi gúnyádat és minden önpusztító szenvedélyedet, s aztán térülj egyet-kettőt a Tündérvölgyében, hadd lám, hasonlítasz-e még ahhoz, akit a kezemből kiadtam volt? S látván, hogy mit míveltek veled a gyarlóságaid, gyöngyruhába öltöztet és a földnek rettentő mélységeiből fakadó vizeket fortyogtatva, gyógyító lélegzetével melengeti a testedet, s űzi el csontjaidból az ólmos fáradtságot, minekutána magad is olyanformán kezdesz gyalogolni, mint Benedek Géza, akiről épp ma reggel mondta valaki a szélben lobogó köpenyét nézve: úgy megy, uram, akár a túzok. És egy másik vélekedés: a fiait is átalugorja. Pedig szép szál férfiak!

Valaki azt kérdezhetné: hát minden ilyen idillikusan zajlik itten? Én a fejemet nemigen foghatnám; csak arról szólhatok, amit e gyógyüzem vendégeként (betegként) észlelek. Szemfüles újságíró összeboronálhatna gondokat és bajokat is. Bizonyára rengeteg akad belőle. Effélét én most azért nem sorolok elé, mert akik itt reggel hétkor elkezdik a munkát, nálamnál jobban tudják, mit hol kell megjavítaniuk. Ittlétem utolsó napján rovom e följegyzést. Fotós barátom, Török Gáspár miatt hagyom abba. Ugyanis, hogy belép a szobámba, azt kérdem tőle: sikerült-e Benedek Géza főorvosról riportfelvételt készítenie? A reggeli bejöveteléről például.

Azt mondja Gáspár:

– Ez a legnehezebb!

– Ugyan miért? – kérdem.

A magyarázat az ő lencseszemszögéből nézve igen egyszerű, nem dönthető meg semmilyen ellenvetéssel. A főorvos ugyanis hét óra előtt, reggeli szürkületben ugrik ki fürgén az autóból. Nincs még napfény, nem lehet fényképezni.

– Ki kell lesni a napot, amikor késni fog egyszer – mondja Gáspár.

De mikor lesz az?

Részünkről gyenge reménység.

De majd csak elkapjuk valahogy.
*
Búcsúzni kell a tündérek völgyétől. A kék sörényű ménestől is, amely a reggeli fényben az ősz fehér felhői alatt vágtat Kommandó csúcsai felé.

Megy a ménes egyfelé, igyekszünk mi másfelé! Még mindig azon bosszankodom, hogy fotós barátom nem készíthette el azt a felvételt, amiben megegyeztünk volt.

Nem is fogja most már. Minapában arról értesültem, hogy dr. Benedek Géza nyugdíjba vonult.