Farcádi Botond
Pontosabban Ausztria és Hollandia intett megálljt tegnap a schengeni csatlakozásra váró Romániának és Bulgáriának. Hollandia pár nappal korábban azt közölte ugyan, hogy Romániával szemben már nincs kifogása, déli szomszédainkat azonban nem látja érettnek a csatlakozásra, Ausztria pedig ugyancsak pár napja közölte, hogy ők viszont bennünket nem akarnak.
Minthogy e két kelet-európai állam sorsáról „csomagban” szavaztak a belügyminiszterek tanácsának tegnapi ülésén, így egyelőre mindkét ország a belső határok szabad átjárását biztosító schengeni övezeten kívül reked, egyedül Horvátország belépését illetően volt konszenzus. Persze az sem kizárt, hogy a svédek ellenállása is csak azért szűnt meg, mert akadt más, aki elvállalta a kerékkötő szerepét, így nyilvánosan már nem akartak vétózni – a végeredmény szempontjából mindegy is, az uniós döntéshozatal ugyanis egyhangúságot feltételez, az pedig tegnap a belügyminiszterek tanácsának ülésén nem volt meg.
Megálljt intett tehát Európa, és ez bizony újabb olyan döntés, amely semmiképp nem válik becsületére. Bármiként tálalják Brüsszelben vagy Bukarestben és Szófiában, a döntés joggal vált ki csalódottságot, keserűséget, dühöt a két ország polgáraiból. Nagyon sokan ugyanis felteszik majd a kérdést: ha 25 tagállam úgy látja, hogy Románia és Bulgária teljesíti a schengeni csatlakozás követelményeit, vajon mi hibát talál a két gáncsoskodó ország? Vajon nem valami egyéb megfontolás áll a Romániának címzett osztrák és a Bulgáriának szóló holland elutasítás mögött? A holland és az osztrák kormány képviselői által az elmúlt hetekben és napokban tett kijelentések pedig csak erősítik a gyanút, hogy nem valamiféle objektív vizsgán bukott el a két ország, nem a technikai kritériumoknak nem tudtak megfelelni: aggódtak már az akadékoskodók az igazságszolgáltatás működése miatt, aztán az illegális migrációra hivatkoztak, bukaresti politikusok szerint pedig Bécs végül arra is panaszkodott, hogy Romániában nem bánnak megfelelően az itt tevékenykedő osztrák vállalatokkal és nyomást gyakorolnak rájuk. Az érvek azonban inkább tűnnek kifogásoknak, az egyetlen komolyan vehető aggodalom, az illegális migrációra vonatkozó pedig minimum visszás egy olyan országtól, amely nem is olyan régen, 2015-ben még lelkesen csatlakozott a nagy európai kórushoz, amely azt zúgta az Európai Unió külső határát védeni igyekvő, schengeni tagállam Magyarországnak, hogy nem falakat kell építeni, hanem hidakat.
Összességében ezért igazságtalan és felháborító Ausztria, valamint Hollandia viszonyulása, és félő, hogy az nem csupán az Európát régóta feszítő kelet–nyugat törésvonalat erősíti, de a két belépésre váró államban tovább növeli az euroszkepticizmust, fokozza a kiábrándultságot az Európai Unióból és intézményeiből, csorbítja a nyugati szövetségesekbe vetett bizalmat. Az amúgy is igen komoly biztonsági, energetikai és gazdasági kihívásokkal szembesülő Európának pedig a meglévő feszültségek mellett aligha hiányzik annak a kockázata, hogy két olyan uniós tagállamot haragítson magára, amelyekre eddig maradéktalanul és mindenben számíthattak. Vajon ki nyerne azzal, ha a Brüsszel irányába mindeddig meglehetősen szervilisnek mutatkozó bukaresti kormány hirtelenjében maga is elkezdené erőteljesebben érvényesíteni érdekeit?
