Nálunk viszont nem dördültek el a fegyverek. Talán ez is az oka annak, hogy a sepsiszentgyörgyi nyílt szembeszegülés, a kockázatvállalás két évtized alatt oly mértékben halványult, s úgy elmosódott, oly mértékben törlődött a közemlékezetből, hogy ma már alig szólunk róla. Sepsin nem került sor atrocitásokra. A pártbizottság épületében a berendezést, a tévékészülékeket, az irodai gépeket szétverték ugyan, s a szekrényeket is kiborogatták, a pártbüfét is kirámolták, de a vandál törést-zúzást viszonylag gyorsan sikerült megállítani. Akkori információink szerint véres incidensekre ott került sor, ahol a diktátor és neje elröptetése után tódult ki a tömeg az utcákra, terekre.

Utólag viszont feljöttek — ,,feljönnek" — olyan figurák és olyan csoportosulások, amelyeknek semmi vagy jelentéktelen szerepük volt az akkori események alakításában.

A Háromszéki Mikes Kelemen Közművelődési Egyesület úgy döntött, hogy az 1989-es decemberi események huszadik évfordulóját olyan kiadvánnyal köszönti, amellyel megpróbáljuk félrehúzni azt a függönyt, amely eltakarja az akkori történéseket. A kötet a háromszéki rendszerváltoztatás méltóságát óhajtja visszaállítani, amely húsz év múltán jelentős támaszunk lehet abban, hogy megvalósítsuk azokat a célkitűzéseket, amelyeket akkor megfogalmaztunk.

A halál a másik térfelén

Képzeld el — mondta a 90-es évek derekán Veszeli Lajos két deci rizling mellett egyik veszprémi kiskocsmában —, hogy az a sofőr, akivel ’89 karácsonyának második napján hozzátok indultunk Erdélybe a Balaton-felvidéki segélyszállítmánnyal, s akivel együtt izgultunk, féltünk, hiszen még lőttek, igaz és kósza hírek szálldostak mindenféle rémségekről, idegileg is kinyiffantunk mind a ketten, de menni kellett, mert azt hittük akkor, hogy nálatok igazi forradalom van, durvább, de tisztább, mint nálunk, szóval, gondold végig, hogy négy éven át nem tudtam én, mi történt azzal az emberrel, miért fagyott meg közöttünk a viszony, hisz az utazás kínja és gyönyörűsége együvé fogott minket, s figyeld meg, milyen az élet, mik történhetnek.

Én hiába kutattam emlékezetemben, mivel sértettem vagy bántottam meg, nem derengett elő semmi. S azt mondja a minap nekem ez az ember, hogy kell mondanom valami fontosat neked, gyere, igyunk előtte valamit. Éppen idejöttünk, de ha nem volnánk itt, akkor is eszembe jutna, mert nemcsak ízei, emberi mélységei vannak ennek a történetnek.

Isszuk az unikumot, s a negyedik pohárnál elmondja az én útitársam, hogy mikor Erdély felé átléptük a határt, hideg, párás idő volt, akkor még nem tudhattuk, hogy halálunkba hajtunk-e bele, s én a határ menti zűrzavarban s a nagy bizonytalanságban észrevettem, hogy az én felemen, a kocsi bal oldalán van a vöröskeresztes zászló. A fehér a sötétségben is jó célpont, s mikor te félreléptél, áttettem a zászlót a te oldaladra.

A halált tettem át.

Bocsásd meg nekem.

Képzeld el, négy esztendeig hordta magában ez az ember ezt a terhet. És most nem rakta le, de megosztotta velem. Hisz én is féltem.

Kerülővel, de járt úton

Veszeli Lajos, akit szenvedélyes balatoni kötődései miatt Balatonlajosnak neveztek, a ’89-es decemberi fordulat után másodmagával egy pótkocsis tehergépkocsi — 27 tonna — segélycsomaggal érkezett Háromszékre. Három napig hányódtak-féltek az úton Nagylaktól Sepsiszentgyörgyig. Jövetelükről tudtunk, mert Aradtól a katonaság rádiótelefonon értesített. Várostól városig vagy megyehatártól megyehatárig biztonsági szolgálatot rendeltek melléjük. Háromszéken én vállalkoztam, hogy a megyehatárra szembemegyek velük. Ardeleanu ezredes, akit mi neveztettünk ki ideiglenes megyei rendőrparancsnoknak, kirendelt egy rendőrt, Mózit a forgalmi osztályról. Tudtommal az első milicista volt, aki egyenruhában be mert ülni a rendőrkocsiba. Mindketten féltünk. Bodoknál a terroristák elleni védekezés miatt a fatelepről kivonszolt rönkökkel barikádozták el az országutat. A katonaság és a hazafias gárda tagjai őrizték az utat. A torlaszokat szét kellett szedni, hogy tovább mehessünk. Sepsibükszád és Tusnád között rádiótelefon-kapcsolatunk megszakadt. Mózi azzal vigasztalt, hogy nincs jel, de közben mindketten arra is gondoltunk, hogy valamiképpen kiiktatták rádiókapcsolatunkat.

Tusnádfürdő bejáratánál egy keresztbe állított, rozzant autóbusz zárta le az utat. Igazoltuk magunkat, mondtuk jövetelünk célját. Átengedtek.

Tusnádfürdőn a rendőrséget kerestük. Két egykori milicista, néhány gárdista volt jelen. Nekem feltűnt, hogy a gárda tagjai milyen magas lóról beszéltek a rendőrökkel. Megfordultak a szerepek. A veszprémiek hollétéről semmit sem tudtak. Várakoztunk. Közben telefonon próbálták elérni Székelyudvarhelyet, Csíkszeredát, a veszprémi szállítmány hollétét tudakolva. Sikertelenül. És beszélgettünk. A csíki gárdisták mesélték az általuk ismert Hargita megyei atrocitásokat. A székelyudvarhelyi milícia épületének felgyújtását, a milicistaveréseket.

Néhány órai várakozás után Sepsiről telefonáltak, hogy a veszprémiek már megérkeztek. Akkor és ott jöttünk rá, hogy vendégeink térkép után igazodva Aradtól Sepsiszentgyörgyig a legrövidebb utat választották, és Előpatak felől megérkeztek a megyeszékhelyre. Mi pedig a régi beidegződések alapján Csík felé mentünk szembe velük, mert egyrészt ezt a székelyföldi utat szoktuk meg, másrészt Székelyföldön nagyobb biztonságban éreztük magunkat, mint a számunkra ,,idegen" földön, ahol a magyar szónak és ,,Veszprémnek" más az akusztikája.

Mire visszaérkeztünk, a pótkocsis tehergépkocsit már le is ürítették. Az adományokat általában az egyházaknál helyezték biztonságba. A papok ezt nem szívesen fogadták, mert a szétosztás rengeteg vesződséggel járt. A sepsiszentgyörgyi római katolikus parókia udvarára be is törtek. A másik megbízható hely a kórház volt. A veszprémi ajándékot is oda irányították. Mire mi Tusnádfürdőről visszaérkeztünk, be is rakták a hatalmas mennyiségű szállítmányt a kórház fertőző osztályának alagsorába. Onnan azonnal el kellett takarítani, mert a kórház bizonyos vezető emberei máris azt terjesztették, hogy a magyar gyógyszerküldemények szavatossági ideje lejárt, és nem használhatóak. Ha pedig kiderül, hogy a csomagok a fertőző osztályra kerültek, az azokban az órákban is virulens nacionalizmus megfertőzi a közvéleményt. Javaslatomra úgy döntöttünk, hogy a küldeményt nem egyenlősdizést játszva osztjuk szét, hanem ahová ebből juttatunk, oda küldjünk annyit, hogy a település lakói számára maradjon emlékezetes ez az ajándéközön. Arra is volt gondunk, hogy ne csak magyar, hanem a románok lakta vidék is kapjon a küldeményből.

Telefonáltam Gidófalvára, hogy a hozzá tartozó falvak papjaival együtt az ideiglenes községvezetés jöjjön be a csomagokért. Antal Dezső mérnök, a gidófalvi tótumfaktum nem akart kötélnek állni, mondván, hogy a cigányok elől nem tudják megőrizni a csomagokat, s utólag azt fogják mondani, hogy ők lopták el. Erélyesen léptem fel, végül is bejöttek Sepsire a kollektív tehergépkocsijával.

A veszprémiek a csomagokat otthon szortírozták. Külön volt a gyermekholmi, külön a női ruházat és a férfi. Emlékszem, több zsák bőrkabát is volt a küldeményben. Ez a ruhadarab Veszprémben, sőt, nálunk is politikailag divatjamúlttá vált, mert az elvtársak majdnem egyenruhaként viselték.

Antal Dezsőnek igaza volt. A Gidófalvá­hoz tartozó falvakba, plusz Sepsibesenyőre még aznap kiszállították a veszprémi adományt, és szétosztották, vagy biztonságba helyezték. A községközpontnak szánt rakományt lerakták a községházán. Az épületet azon az éjszakán feltörték, az adományt széthordták, és mi több, a szarkatermészetűek azt terjesztették, hogy Dezső, a főmérnök lehúzta magáról a kopott nadrágot, és újba öltözött. Erre a bizonyíték az volt, hogy találtak egy nagyméretű kopott nadrágot, s a turkálók azt mondták, hogy ekkora ülepe csak Dezső mérnöknek van.

Egy másik veszprémi küldeményben nagyszámú televíziókészülék is érkezett. A veszprémiek — a megbeszélések egy részét a lakásunkban tartottuk — tudták, hogy otthon már nyolc éve kijelentettük a televíziót, és nincs készülékünk. Felajánlották, hogy válasszak annyit, ahányat akarok. Némi szabadkozás után kiválasztottam egy készüléket, és betettük a Dacia hátsó ülésére. A negyedik emeleten lakunk. Üres kézzel mentem föl a lakásba, s bejelentettem, hogy hozok egy készüléket. Feleségem tiltakozott. Én előbb türelemmel, majd keményebb ,,fellépéssel" próbáltam rávenni, hogy engem is megillet a nagyszámú készülékből egy. Végül is Zoltán fiam szólt közbe csendesen: édesapa, nagyon kérünk, ne hozd be azt a készüléket a házba. Kikezdenek miatta.

Nyeltem egy nagyot, és visszafuvaroztam az elosztóhelyre a készüléket.

A Veszeli-féle első szállítmányhoz visszatérve: ’95 decemberében, a ’89-es romániai fordulat hatodik évfordulója előtt kéziratos iskolai füzettel — irkával — felkeresett egy erősdi férfi. A forradalomnak is nevezett fordulat őt Bukarestben érte, a Géniusz Nép Házának nevezett palotájánál dolgozott mesteremberként tizenötezredmagával, munkaszolgálatos katona volt 47 évesen két esztendeig. (A fáraók hány emberrel dolgoztattak?) Bukaresti élményeit írta meg a barcasági csángó származású szobafestő, közben elmondta, hogy nekem emlékeznem kell rá, ő volt az, aki az első, Háromszékre érkező segélykocsit Árapatakról Sepsiszentgyörgyig bekísérte. Féltek, mint a fene, egy traktor le is sodorta — lehet, nem szándékosan — a visszapillantó tükröt a gépkocsiról. Ő azt is tudta, hogy olyan helyen jönnek át, ahol titkos katonai objektum van, még baj lehet, de nem mert szólni. Fekete szakállas férfi volt a kocsival, és a sofőr. Három napig nem aludtak, s egy rohamszerű nekifutamodással benn is voltak Sepsiszentgyörgyön.

A fekete szakállasban felismertem Veszeli Lajost.

A veszprémi láz

Felette érdekes és rendkívül tanulságos, hogy a veszprémi—háromszéki kapcsolatépítés a 80-as évek derekán elakadt ugyan, de az 1989-es romániai fordulat után Veszprém és vidéke lázban égett, a Veszprémi Napló, Horváthy Gyuriék és mások kezdeményezésére az egész Balaton-felvidékre kiterjedő gyűjtés kezdődött. December 29-én már megérkezett Veszeli Lajos irányításával az első pótkocsis tehergépkocsi szállítmánya. Előpatakon még lövöldöztek. A sofőr és kísérője három napig volt úton, a romániai forradalom első vívmányaként már meleg vizünk is volt, így Veszeli Lajost bele lehetett nyomni a fürdőkádba, hogy a háromnapi megpróbáltatásokat és a félelmet lemossa, jóféle szilvóriummal kimossa magából.

Aztán érkeztek folyamatosan a veszprémiek. Horváth Balázs, a rendszerváltoztatás után az első belügyminiszter, akit már veszprémi színházi kapcsolataink időszakából jól ismertünk, Szekeres Imre, az egykori veszprémi KISZ-titkár, aki lelkész társaságában érkezett, és egyházi propagandaanyagot is hoztak magukkal. És jöttek művészek, egyetemi tanárok, maga az egyetem rektora, s a háromszéki—veszprémi kapcsolatrendszer az élet sok területére kiterjedt, amelyek közül én a legfontosabbnak azt a népi, lakossági egymásra találást tartom, amely személyek és családok, kisközösségek révén jött létre, s amely a mi egykori színházi kapcsolatainkra alapozódott.

Az az ajándék székely kiskapu — gyalogkapu —, amely ma is ott áll a veszprémi Petőfi Színház színészházának bejáratánál, s amely akkor érkezett Veszprémbe, amikor a román diktátor neje egy ,,NU"-val megtiltotta kimenetelünket, számomra egy élő kapcsolattörténet emlékműve, mint ahogyan a veszprémi Petőfi Színház számára ugyancsak ajándékba küldött székely ruhák is a köztünk létrejött lelki együvé tartozásra emlékeztet. Vörösmarty színpadra igazított művét székely népviseletben játszottuk. Csongor és Tünde színpadi öltözetét a veszprémi Petőfi Színháznak ajándékoztuk.

Ezt 2008 decemberében mondom, a 2004-es magyar szégyen negyedik évfordulóján, magamnak is üzenve, hogy nincs még veszve semmi.