És nemcsak azokét, akik használják, naponta akár több ízben is véleményt mondanak, megosztanak, lájkolnak vagy éppen ledorongolnak valamit, akik úgy érzik, végre van egy fórum, ahol számít a szavuk, odafigyelnek rájuk, hanem azokét is, akik mélyen lenézik, elítélik, távol tartják magukat tőle. Mert mindaz, ami létrejöttekor a demokráciát minden ízében megtestesítő, nyitott platform akart lenni, mára a világháló egyik legmanipulatívabb, legsötétebb bugyrává vált. Miért? Mert hagyjuk, sőt, egyre nagyobb teret engedünk neki, immár nem csak személyes döntéseinkben, hanem akár egész közösségeket, egy várost érintő kérdésekben is.

Sepsiszentgyörgy önkormányzata pályázatot írt ki Petőfi Sándor egész alakos szobrának megalkotására. Hét művész jelentkezett, hét tervvel, és a neves szobrászokból, művészettörténészekből álló bírálóbizottság döntött, kiválasztotta a legjobbnak ítélt alkotást. Kihirdették az eredményt, és elszabadult a pokol. Elkezdődött a gyalázkodás, boldog-boldogtalan véleményt nyilvánított, s ahogy ez lenni szokott, elsősorban a bírálók öntötték (sokszor keresetlen) szavakba nemtetszésüket. Akadtak ugyan szép számban olyanok, akik „csak” egy-egy lájkkal jelezték egyetértésüket, ám annak súlya jóval kisebbnek bizonyult, mint az ellenzők porba döngölő szóáradata. A végeredmény pedig: a városvezetés visszatáncolt, érvénytelenítette a pályázatot és újat írt ki.

Veszélyes terepre tévedt Antal Árpád polgármester ezzel a lépéssel. Több szempontból is. Egyrészt művészeti kérdés eldöntését a népízlésre bízni botorság, ez már számos esetben bebizonyosodott. Ha az emberiség történelme során ez lett volna a meghatározó, akkor ma híján lennénk a remekműveknek, hisz igen ritkán nyeri el a tömegek tetszését a valós érték. Igaz ez zenére, irodalomra, színházra, képzőművészetre egyaránt, ám időtállóvá mégis azok az alkotások válnak, amelyek többek a pillanatnyi igény és tetszés kiszolgálóinál. Ritkán találkozik a népízlés és a művészi érték, nem véletlen, hogy a rangos megmérettetéseken a szakmára bízzák a díjazást, olyanokra, akik képzettségük, tehetségük folytán képesek felismerni az adott alkotás erényeit, értékét. És nem véletlen, hogy általában, jobb helyeken ez történik a köztéri szobrok esetében is. Hisz vajon valójában milyen Petőfi-szobrot akar Sepsiszentgyörgy? Kinek milyen Petőfi-kép él a fejében? Hogy felelhet meg mindannyiunk vagy legalább többségünk elképzelésének egy művész által megformált alkotás? És egyáltalán, meg kell felelnie?

Ugyanakkor hatalmas botorság volt polgármesterünk részéről felülni a közösségi oldal gerjesztette hullámokra, hitelt adni és általános, többségi véleménynek tekinteni azt, amit néhány százan megfogalmaztak. Hatvanezres városunkból sokan nem is tudnak arról, hogy Petőfi-szobor állítását tervezik, számosan nem a közösségi oldalról tájékozódnak, vannak, akik nem formálnak véleményt, inkább az okosabbakra bízzák, esetleg tetszik nekik a szoborterv, de nem érvelnek mellette, úgy érzik, nem az ő tisztük, vagy fanyalognak ugyan, de tisztában vannak, a bemutatott kép egy maketté, a végleges köztéri alkotás hatása más lesz. Harsány ugyan nagyon az ellenzők tábora, de tudhatjuk biztosan, hogy ez a többség véleménye? Alá lehet, alá kell rendelni egy várospolitikai döntést a közösségi oldal kommentelői akaratának? Tényleg ide jutottunk, hogy az elveknél, értékeknél fontosabbá vált a Facebookon kiabálók véleménye?

Nem utolsó szempont az sem, hogy ezzel a döntéssel Sepsiszentgyörgy polgármestere minden ez­utáni pályázatot hiteltelenített. Akad-e még szobrász, aki ilyen körülmények között és ilyen előzmények után vállalja, hogy megformálja Petőfit vagy bárki mást? Lesz-e még szakember, aki elfogadja a felkérést, hogy tagja legyen a bírálóbizottságnak? Vagy majd a közösségi oldalon elküldik saját Petőfijüket a lelkes amatőrök, és ugyanők kiválasztják a leginkább nekik tetszőt?

„Egy szakmai grémium által meghatározott sorrendet soha nem fogok megváltoztatni” – írta indoklásában Antal Árpád, pedig éppen azt tette: megsemmisítette a bírálóbizottság döntését csak azért, hogy megfeleljen a lakosság állítólagos véleményének, elvárásának. „Nagyon várom azt a pillanatot, amikor Sepsiszentgyörgyön fejet hajthatunk költőóriásunk előtt. Nemzeti költőnk és városunk is megérdemli!” – jegyzi ugyanott, de félő, nagy megfelelési kényszerében ezt a lehetőséget jó időre eljátszotta.

Ilyen előzmények után megtörténhet, hogy Petőfinek nem lesz egyhamar szobra Sepsiszentgyörgyön, sem tollas, sem kardos, sem vézna, sem daliás. Győzött a „népakarat”, felülkerekedett a szavazatféltő vezetői behódolás. Megérte?