Az RMDSZ-vezetők által megfogalmazott irányelvek, tennivalók ugyanis — az érdekvédelmi jelleg megerősítése, szorosabb kapcsolat kiépítése a civil társadalommal és az egyházzal, a kivívott kisebbségi jogok megvédése — véget vethetnek az elmúlt időben erőteljesen érzékelhető pártosodási tendenciának, amely minden bizonnyal közrejátszott abban, hogy egyre kevesebb választót tudott megszólítani. A hét végi SZKT abban is eltért a korábbiaktól, hogy valamelyest fórum jelleget öltött, s bár érdemi kérdésekben kevésbé alakult ki vita, véleménykülönbségek, nézetütköztetések is jellemezték az ülést.

Mindezek ellenére mégsem bizakodhatunk az RMDSZ-es összejövetel után. Azért nem, mert hiányzott az újrakezdéshez nélkülözhetetlen őszinte számvetés, a felelősség vállalása, a tévedések beismerése. Ehelyett volt hamisan csengő óda a választási győzelemről, vádaskodás, székelyföldi—partiumi vita, felszínre kerültek a megyei szervezetekben tapasztalható nézetkülönbségek. Azért sem hihetünk a szövetség újjászületésében, mert ugyanazok a személyek vezetik a szervezetet immár évek óta, és mert az RMDSZ csúcsvezetése ugyanaz maradt. Végül pedig azért nem örülhetünk az SZKT-n elhangzottaknak, mert jóllehet, a magyar szervezetek közötti együttműködés kulcsfontosságú lenne ebben az időszakban, a jelek szerint Markó Béláék továbbra is elutasítják a nyitást az RMDSZ-szel elégedetlenek felé. Erre utal legalábbis, hogy a szövetségi elnök ismét élesen bírálta Tőkés Lászlót, amiért a püspök kritizálni merészelte az RMDSZ magatartását.

Márpedig a szövetség jó útra való (vissza)terelése elképzelhetetlen a jelenleg tapasztalható egypártrendszeres beidegződések mellett, melyek következménye a kizárásos politizálás, a másképp gondolkodók büntetése, a magyar—magyar együttműködés elmaradása. Ha ezektől a beidegződésektől megszabadul az RMDSZ, elmondhatjuk, megérte ellenzékbe kerülnie.