A mama mindig ki tudott találni valami érdekeset, amivel megnevettetett bennünket, mert a mama jobb családból született, és azt mondta, hogy nem hagy bennünket elproletárosodni. Arról nem szeretett beszélni, hogy kerültünk ilyen nehéz helyzetbe, de Eszter, a néném titokban megmondta már akkor, hogy a mama beleszeretett egy egyszerű emberbe, és a mi nagy kárunkra hozzáment, de mikor kitört a háború, a papát elvitték katonának, és mi többet nem hallottunk felőle. Valószínűleg elesett, vagy fogságba került, vagy a távolban elfelejtett bennünket, az bizonyos, hogy azóta soha többet nem hallottunk felőle. De a mama sohasem mondott róla egy rossz szót sem, ő csak dolgozott, és eltartott bennünket, és főbérleti lakásunk volt, s úgy gondolom, abban az időben tisztán az albérletből éltünk. Vagy talán nem is abból, hanem a mama buzgóságából, hogy a három gyereket vidáman tartsa.

Mert azt el kell ismerni, hogy a világháború a gyerekek számára igen víg világ volt.

Mi ott laktunk Budapest déli kerületében, és a Duna közel volt hozzánk. Budapest ezen az oldalon, a háború kitörésekor megállott fejlődésében, s a nagy, négyemeletes paloták pont a réteken végződtek. Nem voltak tovább kis házak, mint a perifériákon szokás, a város várossal végződött, s a szélen álló nagyszerű épületek tövében már a kelkáposzta termett, s el lehetett járni a bekerítetlen grundokra kelt lopni.

Az utcák pedig tele voltak vidám, daloló katonákkal, akik duhajkodtak és dülöngőztek, s a gyerekeknek dobálták a pengős papírpénzeket. Azoknak akkor még nagy értékük volt, rengeteg cukrot lehetett rajtuk vásárolni. Én jól nevelt gyerek voltam, s ha pénzt kaptam, átadtam a mamának, aki beolvasztotta a pénzt a háztartásba, s kockacukrot vett rajta, vagy kenyeret.

Egyáltalán, ha visszagondolok gyermekségemnek erre a boldog és különösen forgalmas idejére, nagyon különös fogalmak támadnak bennem a pénz értékéről. Például a kezembe adott a mama tíz fillért, s azt mondta: szaladj csak, hozzál ötért tepertőt, de meleget kérj, és siess, hogy ki ne hűljön. Én aztán szaladtam a henteshez, és mondtam, hogy kérek ötért tepertőt, s a hentes sohasem mérte le, hanem belemarkolt a hatalmas vájdlingba, és kivett belőle, amennyit akart, papírba tette, és én úgy szaladtam vele haza, mint a kiskutya a zsákmánnyal. Nem is tudom, micsoda világ volt az, hogy mi öten tudtunk megebédelni ötért tepertőből.

De az is előfordult, hogy öt sem volt a mama zsebében, s mégis azt mondta: szaladj csak a boltba, és hozzál kenyeret.

Hát én mentem a boltba, ahol nagyon jól ismertek, és nem először adtak kenyeret pénz nélkül — ez a jobb időkben volt, mikor nem kellett sorba állni kenyérjeggyel —, és akkor olyan derék boltosok is voltak, hogy adtak kenyeret pénz nélkül is. Egyszer is így elküldött a mama, s a boltban sokan állottak, sehogy sem fértem a boltoshoz. Míg ott állok, észrevettem, hogy az üveg alatt különböző cukor és más édességek vannak kirakva, s megfigyeltem, hogy csak hozzá kell nyúlni, s egész könnyen lehet kivenni egy ilyen cukorkadarabot. Addig ólálkodtam, a kenyérről is elfeledkeztem, míg az ujjam magától megindult a cukor felé, s egész jól sikerült volna, csak ideges lettem, s mikor már a cukor a kezemben volt, hangosabban csappantottam le a fedelet, s a boltos odanézett. Lángvörös lettem, s remegve bámultam rá. A boltos azonnal tisztában volt a helyzettel, s mivel mind a két keze tele volt munkával, egy szót sem szólt, csak intett, hogy takarodjak.

El is szaladtam, s csak annyi lélekjelenlétem maradt, hogy a cukrot magammal vittem.

Kint az utcán magamhoz tértem, s míg a cukrot szorongattam, arra gondoltam, hogy ez hadizsákmány, s nagyon büszke voltam rá, de kenyér nem volt, s mentem tovább, másik boltokba, s végre is addig jártam, míg valahol megszántak, és adtak egy darab kenyeret, s mikor hazavittem, odaadtam a mamának a cukrot is, és a mama, nem tudva az eredetét, megsimogatta a fejemet, s azt mondta: Derék gyerek vagy.

Így éltünk tehát, elég változatosan. De a lakókkal sok baj volt. Volt egy albérlőnk, aki szombaton, mikor jött a gyárból, be szokott menni egy kis kocsmába a sarkon, és ott addig iszogatott, hogy a mama el szokott küldeni utána, hogy hívjam haza, ne költse el minden pénzét. És én mentem, és a kocsmában ott ült az albérlő kivörösödött arccal, s mindenki rettenetesen ordított, dalolt, kiabált, s én nagyon féltem, hogy még bekapnak ezek a katonák, de a lakó derék ember volt, ahogy meglátott, azonnal fizetett, s jött haza, és rendesen volt még annyi pénze, hogy a mamának ki tudta fizetni a hetibért.

A két nővérem dolgozott a mamának a lakásban, ők látták el a házimunkát, mert a mama azonkívül egy utcai vászonárusítónak is segédje volt, és percentet kapott az eladott vásznak, kötények és konyharuhák árából. Délelőtt volt csak piac, és akkor ott kellett neki tartózkodnia. Velem persze senki sem törődött, jártam az iskolába, ha tetszett, de ha nem tetszett, el is maradhattam, akkor jó volt a gyerekeknek, nemigen tartották számon a mulasztásokat. Az volt a gyerekek paradicsoma.

A mama mindig nagyon beteges volt, de mi, gyerekek ezzel nem sokat törődtünk, hozzá voltunk szokva, hogy akármikor csak le kellett neki ülni, és vizes ruhát raktunk a homlokára. Ha a rosszullét tovább tartott, akkor türelmetlenek lettünk, és nem helyeseltük, hogy egy mama megengedi magának a betegséget. Persze, sajnáltuk is őt, de egy tízéves gyereknek saját fogalmai vannak a dolgokról, a magam részéről naplopásnak tartottam, ha a mama egész napokat betegséggel töltött el.

Így múlt el a világháború, már én egész nagy fiúnak éreztem magamat. Közben az volt a szerencsénk, hogy a mama takarítónői állást kapott egy iskolában. Ez már óriási rangemelkedés volt, egész állami állás. Akkor valami nyugalom és biztonság költözött az életünkbe. Megindult a polgárosodás a családunkban. Így történt, hogy mindhárman iskolát végeztünk. A mamának mindenki jóakarója lett, s mivel a gyerekek nagyszerűen tanultak, sorra elvégeztük a polgárit, a nővéreim a mama iskolájába kerültek, s az kereskedelmi iskola volt. Tandíjat sohasem fizettünk, írószert, könyvet, élelmet kaptunk, a mama megoldotta a maga feladatát. Söpörte az iskolát, súrolta a lépcsőt, hogy a gyerekei tiszta és ragyogó lépcsőkön járjanak tanulni… Mi fejlődtünk, de ő egészen tönkrement. A lábai visszeresek voltak, éjjel felugrott, és vizes ruha után kapkodott, a vér szakadt az ereiből… A pici kis nő, aki Atlasz munkájára vállalkozott, beleroppant a teherbe.

Egy nap újra rosszul lett. Eszter mondta, szaladjak orvosért. Szaladtam, az orvos jött. Megvizsgálta a mamát. De én is feltűntem neki, s engem is megvizsgált, s egyszerre négyféle betegséget konstatált rajtam: torokgyulladást, mirigydaganatot, tüdőgyulladást és valami ismeretlen betegséget, ami a rossz táplálkozás következménye volt. Rögtön a kórházba küldte a mamát és engem is.

Eszter elkísérte a mamát, Éva pedig engem.

Csak beadott Éva, s többet nem láttam. Nem tudom, mennyi időt töltöttem a kórházban. Jobbról egy öregember feküdt, balról egy fiatal. Folyton cserélődtek, hol egyiket, hol a másikat vitték be az elkerített helyre, meghalni. Egyszer engem is betettek oda, nem tudom, miért, és én nagyon büszke voltam, hogy magamban voltam, lepedőfalakkal körülvéve. Csak az fájt, hogy mindenkihez jöttek látogatók, de énhozzám soha senki. Ez nekem kimondhatatlanul fájt, hogy engem csak nem keres meg a mama.

Búsultam, ideges voltam, nem értettem, hogy a mama nem jön. Meg is kérdeztem egyszer az ápolónővért, hogy miért nem jön a mama.

— A te anyád — mondta —, az nem törődik veled.

Többet nem kérdeztem semmit. A fogamat összeszorítottam, a szívem nagyon megfájdult, hogy a mama nem törődik velem. Elfojtottam a könnyeimet, csak éjszaka sírtam, mikor senki sem lát…

Így érkezett meg a karácsony. Mindenki azt mondta, hogy két nap múlva karácsony lesz, és az embernek karácsonykor jobban fáj… Hát, karácsony előtti napon, délután csak megjelenik a mama. Néztem rá, s nem akartam hinni a szememnek, hogy mégis. És gyűlölet támadt bennem. Még azt sem vettem figyelembe, hogy a mama olyan sápadt, mint a halottak, s olyan gyönge, hogy semmi élet sincs benne, s leült az ágyam szélére…

És én hősi dologra szántam el magamat, és… hátat fordítottam a mamának.

A mama rám hajolt… Előbb azt hiszem, nem is értette, hogy határozottan sértő szándékkal tettem az elfordulást. Betakargatott, megsimogatott, a keze olyan volt, mintha nem is emberkéz, szellemkéz lett volna.

Csak később tudtam meg, hogy a mama is kórházban volt az egész idő alatt… És azon a napon megszökött a kórházból, hogy engem meglátogasson. Méhrákja volt…

Ő meghalt, én meggyógyultam, s csodálatosképpen az életem tovább folyt, mert Eszter már tizenhét éves volt, és beleszeretett az iskolában egy tanár… Feleségül vette, és ő lett a gyámanyám.

De én boldog vagyok, hogy a mamának már akkor, ott, a kórházban megbocsátottam, és kibékültem vele, és nem mondtam meg, hogy haragszom, csak a nyakába fontam a két karomat, és kisírtam magam a kebelén…