Mesei kalandokat élhettünk át őket hallgatva, igaz, ezek a mesék hús-vér, mi több: sok esetben vérző emberekről szóltak, a szó szoros értelmében. A háborús részvétel külső tanújeleit különben a férfilakosság egy része magán is viselte élete végéig. Erre vallott a megcsonkított kéz vagy arc, valamint valamely hiányzó végtag. Mindennapos látvány volt például, mondhatni, minden helységben a falábú férfi. Abban az időben járta az a vicc is, miszerint két falábú utazik a vonaton, s egyebek mellett testi nyomorúságukat is tárgyalják, sőt, arra is kíváncsi az egyik hadirokkant atyafi, hogy útitársának milyen fából készült a műlába. — Kőrisfából — jön a természetes válasz. — Az jó — mondja az atyafi —, mert az nem zsibbad!

Elmondható tehát a humorérzékről is, hogy semmi sem idegen tőle, mi emberi. Akkor is megnyilvánul, ha tárgya az ember nyomorúsága és fájdalma…

Aztán meg elképzelni is nehéz, hogy mennyi életerő lakozott e szóban forgó nemzedék tagjaiban, akik alig negyedszázaddal később, vesztes és szétdarabolt ország polgáraiként saját fiaik világháborús szenvedéstörténetét kellett hogy megérjék, amibe sokuk esetében a hadifogság stációja is belefoglaltatott. A második világháború idejére ugyanis mindkét szélsőséges európai diktatúra javában működtette népirtásra berendezett üzemeit, a nácik egy emberfaj ellen irányuló haláltáboraikat, a szovjet állam meg a bármely népre, így a sajátjára is kiterjesztett munkatáborait. Ez is, az is milliók életét követelte.

A most bemutatásra kerülő könyv éppen eme második nemzedéknek a szovjetunióbeli táborokban elszenvedett megaláztatását idézi fel a túlélők visszaemlékezése alapján, mintegy ötven-hatvan évvel a történtek után. Iochom István új könyve, az Élet a csipkésdrót mögött* ilyen tekintetben tanúvallomás egy ördögi politikai rendszerről — amelyről különben a rendszerváltás előtt tilos volt beszélni a szovjet tömb országaiban —, és vádbeszéd arról a korszakról, amelyben mindaz az embertelenség, illetve ember elleni merénylet megtörténhetett, amiről a könyvben megszólaltatott negyven kézdiszéki férfi beszél. Az egyik megkérdezett, a kurtapataki Jancsó János meg is fogalmazza: ,,az ember, ha sokat dumált, elvitték »továbbképzőre«. 1989 előtt nem volt ajánlatos az orosz hadifogságról mesélni." ,,Itthon nem mertünk beszélni az orosz hadifogságról — mondja a torjai Márton Károly —, mert amikor elengedtek, azt mondták, hogy akinek eljár a szája, azt visszaviszik…" A könyv szerzője kiváló érzékkel mérte fel, hogy mikor van ideje felkeresni azokat a túlélőket, azokat a még köztünk lévő áldozatokat, akik a szovjet típusú diktatúrákról közvetlen, fájóan felejthetetlen tapasztalatok alapján mondhatnak hiteles véleményt.

Az író alanyai tudják, egyesek közülük ki is mondják, hogy a háborús viszonyok közötti katonáskodásuk és a hadifogságban eltöltött esztendők kinek-kinek a saját életéből elrabolt idő (,,az életemből hat év elveszett" — mondja az ikafalvi Dezső Zoltán), mégis eléggé szenvtelenül beszélnek erről, mintegy leltárszerűen veszik számba, helyszínekhez és időpontokhoz igazítva életük eme szakaszát. Ők a vesztesek s egy személyben a győztesek is talán. Ők, akik hitelesen, mert alulnézetből mutatják be a ,,nagytörténelmet".

A rövid, egyenes vonalvezetésű visszaemlékezések általában az alábbi séma szerint történnek: kezdőpontjuk a hadseregbe való bevonulás, aztán egy-két tényleges hadi epizód, amelyet a menekülés és visszavonulás, valamint a fogságba esés elbeszélése követ, majd a bevagonírozás és embertelen körülmények közötti utaztatás képeire térnek rá az emlékezők, tömören szólnak a munkatáborokban történtekről és végül a szabadulásról, illetve a hazaérkezésről. Egyesek visszaemlékezésébe azonban beépül egy-egy anekdota, s ennek köszönhetően a nyomasztó egyhangúságot belengi a derű. Ilyen szempontból a kézdivásárhelyi Czompó István és a kézdiszentléleki Kovács Vince visszaemlékezését emelhetném ki, akik előadásában a mesélés öröme érződik.

A háborúról, a fogságról, mondottam, szenvtelenül beszélnek általában a megkérdezettek. A hangjuk csak akkor telik fel érzelemmel, amikor a hazaérkezés elmesélésére kerül sor. Megindító élményt jelentett számukra a szülőkkel való találkozás: ,,anyám várt a szentléleki állomáson" (Bara András, Kézdiszentlélek); ,,nekem az volt a legfontosabb, hogy minél előbb érjek haza, és meglássam édesanyámat" (Boros Béla, Hatolyka); ,,édesanyám nem hitt a szemének" (Deák Imre, Kézdisárfalva); ,,némán öleltük egymást" (Kocsis Lajos, Csernáton); ,,örömünnep volt az a nap — még most is sírok, mert azt az érzést én elmondani most sem tudom" (Léva Lajos, Ikafalva); ,,másnap egymás kezébe adták a kilincset a rokonok, a szomszédok, az ismerősök" (Mátyus Gyula, Kézdiszentlélek).

A hazatérés sokukat igazi választás elé állította, és döntő motívum mindannyiuk számára a család — többségük esetében a szülők — és a szülőfalu volt, s nem az időközben elmozdított országhatárok. A szülőknek és a szülőföldnek a vonzását semmi más nem tudta pótolni számukra. ,,Megkérdezték, hogy Magyarországra vagy Erdélybe akarunk-e menni. Mondtam, hogy nekem itt, Ozsdolán van a hazám, ide akarok hazajönni" — mondja Czompó István, a kézdiszárazpataki Csurulya Ferenc pedig így fogalmaz: ,,Hívtak a bajtársaim, hogy menjek velük Magyarországra, de én nem is akartam hallani, mikor itthon két idős szülőm élt." Az egyik visszaemlékező a szovjet politikai rendszert illető véleményét is kimondja, hogy tudniillik milyen tanulsággal érkezett haza: ,,Anyám nekem ugrott, és megcsókolt örömében. Én látva a nagy örömüket, azt mondtam: anyám, én nem örvendek, hanem sírni tudnék. — De miért? — kérdezte meglepődve anyám. — Azért nem örvendek, mert nemsokára itt is úgy lesz, mint az oroszoknál! Senkinek sincs semmije! — válaszoltam neki. És sajnos, igazat jósoltam." (Harai Mihály, Szentkatolna) A csernátoni Bulárka István meg azt mondja ki: ,,nagy öröm számomra, hogy megértem a kommunista rendszer bukását".

Maga a könyv a szóbeli történelem körébe sorolható munka, akárcsak Iochom István előző, az 1950-es évek ozsdolai ellenállóinak történetét felgöngyölítő Pusztai, Jeges, Dézsi című kötete. Ez pedig azt jelenti, hogy a tanúk megszólaltatásához külső késztetésre volt szükség, mely szerepet jól ellátta a szerző, s így munkájának dokumentumértéke vitathatatlan, s ezáltal hivatkozási pontja lehet a témát tudományos céllal, széles összefüggésekben feldolgozó kutatásoknak.