Mindenekelőtt sértésnek venné, s akkor jaj annak, aki a leghamarabb a közelébe kerül, elsők között többnyire a feleség vagy a rokonság egyes, elhanyagolhatóbb darabjai jöhetnek ilyenkor szóba. Annak, akinek az ötvenfokos szilvapálinka az istene, a jó paprikás házi szalonna, a házi kolbász, s a lájbielőnyi flekken minden dolgok csimborasszója — nem mondhat senki semmit, amire csak véletlenül is, de helyeslőleg bólogatna. Nem, mert először is a helyi ember mindent tud, sőt, mindent jobban tud, s nem létezik az a magasságos akadémikus professzor, aki az ő szemében ne a székelyszentmeddőpataki tehenészlegény képességeivel érne fel. Az ilyenre mondják, vagy valami ilyesmire, mint a helyi ember, hogy nagytermészetű: úgy tud enni, inni, mulatni, hogy egy egész, böjt utáni, kiéheztetett csendőrkommandó is megirigyelhetné. Az is igaz, hogy dolgozni is úgy dolgozik, mint az állat, reggeltől estig, ha kell, éjszaka is, s ahogy ő mondja, meg is válaszolva a kérdését: miért?, a semmiért. De ez az ő baja, s ezen nem tud orvosolni senki semmit, me’ hogy nem is hagyná. Ez az ember, amikor hajnalban felkel, s nincs előtte máris a finoman párolgó reggeli, jaj annak a fehérnépnek, aki, ugye, mellesleg a felesége, s akinek, ugye, mellesleg egy árva szava nincs a kapun belül, se a kapun kívül, amíg bírja erővel, szusszal és nem kevésbé hangerővel a helyi ember. Káromkodás káromkodást ér a helyi embernél, úgy tudja cifrázni, ha kell, hogy a néplelket vájkáló, kutató szakembereink naphosszat jegyzetelhetnének körülötte, s akkor sem érnének a végére a cifrábbnál cifrább, kacifántosnál kacifántosabb rögtönzéseinek. A helyi ember mindig a másik oldalon áll, nem is állhat máshol, hiszen neki mindig más a véleménye már abból kifolyólagosan is, hogy ő mindent jobban tud. Ha az egyik oldalon áll a polgármesteri hivatal vagy a polgármester, nevezzük csak egyszerűen a hatalom képviselőinek, vagy a szomszéd, a barát, a rokon, nevezzük csak őket falusfeleknek, ők mindent rosszul tudnak, rosszul csinálnak, me’ megmutatná ő, hogy es kell aztot megereszteni, hogy az úgy mennyen, ahogy kell! Az ahogy kell pedig az, ahogy ő akarja, tudja stb. Az asszony, a gyermekek, a rokonság itt szóba sem jöhet, mert az ő véleményük itt nem jön számításba. Nála különben sem itt, sem ott, sem sehol. A helyi ember az említett három dolgon kívül — úgymint evés, ivás, munka látástól vakulásig — még egyet tud, de azt aztán nagyon szereti. S ha van kedve rá az asszonynak, ha nincs, bele a közepibe, s különben is, egy oldalburung, ha nem jött volna meg még a kedve rögvest, s akkor az már rögtön jobb belátásra bírja. Miután nagy hirtelen eztet elvégezte, két perc az egész, vagy annyi sincs, amíg kirázza magából a feszültséget, hanyatt vágja magát, s a horkolás magas művészetét gyakorolva máris a nyujtódi mezőkön poroszkál, fütyülve arra, hogy az, akivel az imént még együtt utazott valahová, megérkezett-e, avagy sem a célállomásra. A helyi ember egyébként vallásos, csak templomba nem jár, mert ő akkor is dolgozik, amikor más kikenve-kifenve elmegy a vasárnapi szentmisére. De neki nincs, erre sincs ideje, mert semmire sincs amúgy, csak a munkára, ahogy ezt nem győzi hangoztatni társai előtt, akik buzgón bólogatnak nekünk mán ez a sorsunk alapon. A helyi ember aztán, szintén a feszültség feloldására, időnként belesír vagy halkan belesóhajt az éjszakába, amikor a becsületsüllyesztőből hazafelé jövet kérdezz-felelek alapon a vándorfelhőkről vagy az ablak alatt síró akácról esik szó a nótákban, esetleg a székely sorsa is megemlítődik, ami, ugye, nem lehet másmilyen, tudjuk, csakis szomorú. Ilyenkor előjönnek, szintén kérdezz-felelek alapon, a doberdói nagy hegyek, előjön az eresz alatti fecskefészek, általában az én jó apámnál nincs jobb a világon társaságában, majd mindenre ebben a világvégi keserűségben és szenvedésben meg árvaságban és nehézségben felteszi a koronát a Margit híd alatti csipkés kombiné. S efféleképpen röpke idő alatt világ- meg időutazásra hívja a falu nyugovásra készülődő lakóit, akik, ha nem jön álom a szemükre, és hogy is jöhetne, ha gajdolnak az ablakuk alatt, tiszta ingyen bejárhatják Doberdó lankás, második világháborús területeit a Margit híd aljáig, de lelkük felszállhat a csillagos nagy égig, s onnan visszapottyanhat, mondjuk, valahol az alvégen, ahol az édesanyák házát keresik éppen az énekelők. Persze, hogy nem találják, és a székelyeket sem, hiába teszik fel minduntalan maguknak, a nóta mankóin egyensúlyozva, a hol vagytok, székelyek nemes egyszerűséggel megfogalmazott költői kérdést legalább féltucatszor. S a helyi ember, amikor ilyenkor hazaér, és nem sül a flekken már a kályhán a tepsiben, ha véletlenül túrós derelye várja, akkor el lehet készülve az egész túrós derelyés edény, hogy olyanformán repül ki az üveges ajtón az udvarra, hogy nem nyittatik előtte ki az ajtó. De ilyenkor, hiszen az asszony is nagyon tanulékony, már az első gyanúsabb hangok hallatára sózza, borsozza, paprikázza hirtelensültnek a husikát, még egy vékonykább kamatyolásra is megteszi a szükséges előkészületeket, bár tudja, hogy hál’ istennek aznap úgyis csak az előkészületekkel marad, hiszen az éjféli hirtelensült után még a széken elalszik a helyi ember, s onnan kell majd a családnak, sorsukban megnyugodva, gyermeki segítséggel áthelyezni a széles hitvesi ágyba. De a helyi ember lefekvés előtt, a széken ülve sír még egy kiadósat a székely himnusz szavaira, szókapcsolataira, már amennyi eszébe jut ilyenkor. Italt is követel még, köményest, me’ az is az istene a helyi embernek, de a vizespohár teletöltve ott marad az asztalon, érintetlenül. Másnap reggel aztán jön a betegség, a fejfájás, a panaszkodás, a sóhajtozás, az üres borvizes flakonok, mert úgy csúszik a jó helyi borvíz ilyenkor, mint az anyatej. Bűnbánat, lelkiismeret-furdalás, döglés egész nap. A helyi ember uborkalével gyógyítgatja a belső sebeket, a sör nem a helyi embernek való, ciberét vagy korhelylevest főzet az asszonnyal, s úgy viselkedik egész nap, mintha ő lenne az egész család legkisebb gyereke. Elesett, szenved, kedves szavakra, simogatásra, babusgatásra, gondoskodásra vágyik. Cserébe aznapra átengedi a mindent tudás tudományát a feleségének, cserébe még enyhébb korholásokat is engedélyez, látod-e, hogy nem kellett volna ennyit inni, hol volt az eszed-szerűeket. Halkan nyögdécsel, minden porcikája fáj és sajog, s felfogadja immár ki tudja, hányadszor, hogy többé soha, de most aztán bizonyisten, hogy többé soha!
