Az otthon esszenciája

Mindennapjaik pörgősek, munkásak, s nemcsak azért, mert a ház körüli, jókora kertben kora tavasztól november elejéig állandóak a tennivalók, hanem életformájuk miatt is. P. Magyarosi Imola színésznő, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház művésze, aki színésznői, anyai és otthoni szerepei közül valamelyiknek mindig eleget tesz, ahogy éppen az élet kívánja. Para Zoltán környezetmérnök, a Vinca Minor környezetvédelmi civil szervezetet, annak projektjeit irányítja, folyamatosan újabbakon gondolkodik. Emellett saját udvarukat – ahol még advent idején rózsák virágoznak –, kertjüket, életterüket alakítja, azért is, hogy létrehozhasson egy minél teljesebb önfenntartó életmódot.

Legnagyobb gyermekük, Luca tizenegy éves, Lőrinc kilenc, mindketten a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium diákjai, s a legkisebb, Lázár, novemberben töltötte az egy évet. A szülőknek folyamatosan gondolkodniuk kell azon, hogy kinek mikor szervezzék meg a bejutást a városba, nemcsak az iskolába, hanem a gyermekek más tevékenységeire is. Ám erre megoldandó feladatként tekintenek, nem teherként, éppen ezért nem is panaszkodnak – meséli Imola. Zaláni otthonukat tudatosan választották, s mindketten úgy érzik, az áldozathozatal – a sok utazás –, bőségesen megtérül. Reggelente, amikor Szentgyörgyre mennek, beszélgetnek, ráhangolódnak a napi eseményekre, hazafelé jövet pedig idecsendesednek – magyarázza Zoltán. Nagy segítséget jelent a sepsiszentgyörgyi nagytata és nagymama, Zoltán édesanyja és édesapja, a két iskolás gyermek naponta hozzájuk tér be az órák végeztével, ebédelnek, tanulnak, lubickolnak a nagyszülői gondoskodásban, ki is színezik alaposan az idősek délutánjait, majd ezután kerülnek haza. Imola szülei a Maros megyei Kenden élnek, ők is járnak Zalánba, s amikor néhány napig, egy-két hétig náluk maradnak, örömteli családi együttlétek részesei, sok nevetéssel, játékkal. És amikor mind az öten napokig otthon lehetnek, főként a nyugodtabb, téli időszakban, „bekuckóznak” és arra törekednek, hogy ezt teljes mértékben kihasználják, átéljék és feltöltődjenek, örüljenek az otthoni környezet „esszenciá­jának”.
 

Pici újjászületések

Imola mindig is családcentrikusnak tartotta magát, s jó arányérzékkel, kiegyensúlyozottan tesz eleget feladatainak, mindig az időszerűt oldja meg, s nem azon töpreng, hogy éppen mi lehetne másképp. Harmadik gyermekük születése után eldöntötte, kitölti és kiélvezi kétéves anyasági szabadságát, néhány korábbi szerepét eljátssza alkalmanként – januárban is színpadra lép –, ám újabb próbafolyamatot még nem kezd. Hiszen sok mindenre kell figyelnie, minden pillanatot ki kell használnia. Régi történetként említi: rendszeresen Kézdivásárhelyre utazott, játszott A pandamacik csodálatos utazása című előadásban, szövegét még autózás közben is felmondta, s az sem zavarta, hogy olykor naponta négyszer is meg kellett tennie az utat Zalán és Kézdivásárhely között. Hazajött feltöltődni a déli szünetben, ebédet adott a gyermekeknek, babrált egy kicsit kedvenc virágaival, ágyásaival, s egy-két óra alatt „újjászületett” az esti próbára. Különben is lelkesíti, hogy saját termesztésű zöldséget és gyümölcsöt fogyaszthatnak, s azokból mindenféle finomságot eltehet a gyermekeknek, zakuszkát és lekvárt főzhet, mindez lelki táplálékot is jelent számukra.

Lázár alig négy hónapos volt, amikor a Tamási Áron Színház májusban Nagyváradon vendégszerepelt az Amikor telihold ragyog a turkáló felett című előadásával. Imola Tamara szerepét alakítja, rutinos, bejáratott előadás, szereti is. Elkísérte Zoltán, s vitték magukkal Lázárt, ő előadás előtt jóllakott, elaludt, majd szükség esetén Imola az előadás egy húszperces öltözési szünetében akár meg is etethette, ő ugyanis még mindig egy „szopizó kisbaba”. Váradon Zoltán vigyázott az alvó csöppségre, felkészülve arra, ha felébred, hogyan vonja el a figyelmét. Imola minderről úgy vélekedik, egy ilyen előadás közbeni etetés sem megy a produkció rovására, hiszen pontosan tudja, hogy meg kell oldania ezt a helyzetet, s ha a kicsivel való foglalkozás miatt a darab előtt csak két perce marad a felkészülésre, hát akkor annyi lesz elég. Mert mint minden viszonyulás, magatartás, ez is a „fejben dől el”, s a színpadon amúgy is megszűnik a külső tér, ez is a varázsa, és amikor játszik, nem tud másra gondolni. „Nincsenek elvárásaim, ami jön, szeretettel és szívesen fogadom, s abból megpróbálom a tőlem telhető legjobbat kihozni”, és ha éppen nincs szerepe, akkor úgy érzi, az otthonra, a gyermekeire kell figyelnie, azt „színesíti”, ami éppen adott. Mindenik gyermeke születéséhez egy-egy jó színházi élménye fűződik, s úgy véli, nem igaz, hogy egy színésznőnek előbb egyik vagy másik szerepre kellene várnia, csak azért, hogy utána vállalhassa a „gyermekáldást”. Merjenek belevágni, mert érzelmi és lelki többletet nyújt és annyi mindent lehet tanulni a gyermekek megfigyeléséből, hogy az valósággal „kivirágoztat” – vallja Imola. Hiszen görcsösen semmilyen szakmához sem lehet hozzáadni, akkor lehet igazán alkotni, amikor megszűnik a kényszerűség érzete, amikor „minden fölösleges stressz lenullázódik”. Ő maga huszonhét évesen szülte első gyermekét, és akkor érezte igazán, hogy „teljes az élet és a világ kerek”, amikor testében hordozta magzatát. Persze, sokszor elfárad, ismerősek az álmatlan, nyűgös éjszakák, de „mindig ad a Jóisten alkalmat egy kicsi újjászületésre”.
 

A megérkezés-pillanat

Többet adhat a karácsonyra való rákészülés, mint maga az ünnep – véli Imola, hangsúlyozva, hogy próbálnak hangsúlyt fektetni az együtt készített mézeskalácsra, díszítésre, jó cselekedetekre, az adventi időszak esti meséire. A mese náluk állandó, most már mindkét nagyobb gyermeknek ugyanazt a meseregényt olvassa, de nemcsak esténként, hanem olyankor is, amikor van egy „szösszenetnyi” fél órája, mert éppen elalszik Lázár. Évek „félresikerült füllentései” után idén végre megbeszélték, hogy együtt díszítik majd a karácsonyfát, ez újszerű közös élményük lesz. A két nagyobb gyermekük talán nem is tudja még az angyal meséjét, de az is megeshet, hogy Luca csupán jól „falaz”, s nem mondja el Lőrincnek. Azt szeretnék, hogy amíg csak lehet, őrizzék meg a karácsonyi varázslatot, és úgy érzik, a kis Lázárral még hosszú ideig megmarad az angyaljárás csodája… S ha a gyermekek meg is tudják, még jó sokáig lehetnek egymás – Luca, Lőrinc és Lázár – angyalai, karácsonyi örömszerzői. Imola felnőttként is mindig izgalommal várja az angyalt, s számára az is fontos, hogy templomba menjenek – édesapja és nagyapja református kántorként is szolgált –, de nem csak a karácsonyi ünnepkör idején, a gyermekek ugyanis megtanulhatják, hogy a vasárnapi templomozás biztonságot és folytonosságot jelent.

Figyelni a belső megtisztulásra, a lélek rendjére is, s törekedni arra, hogy minél kevesebb időt töltsön bevásárlóközpontok nyüzsgésében – ilyenkor mindez elsődleges Imola számára, ugyanis senki sem ellenőrzi, csillog-villog-e minden, mennyire volt eredményes a karácsonyi nagytakarítás. Azt egyébként kifejezetten szereti, csak éppen legyen rá elég ideje, ha viszont nem úgy sikerül, ahogy elvárná, akkor sem bánkódik, hanem „elengedi” a kényszerűség gondolatait. Zoltán is azt vallja, ilyenkor legjobb „kapun kívül” hagyni a hétköznapi gondokat, érkezzen mindenki tiszta lélekkel.

Mindketten vallják, nem a hajsza, nem az ajándékok utáni megkésett rohangálás a legfontosabb, hanem az, hogy szenteste örömteli, nyugodt együttlétet jelenthessen a családnak, mindannyian átélhessék a „megérkezés-pillanat” békességét. A tárgyak, javak fölöslegessé is válnak ilyenkor, ha tudnak egy jót beszélgetni vagy römizni akár, mert a gyermekeknek ezek az együtt töltött percek, órák nyújtják az élményt…