Amikor még hideg volt a szoba, és a lakók őrséget álltak — Farcádi Botond

Merthogy ezt a lehetőséget nem szabadott elszalasztani, azonnal kellett a pénz, tortafagyit nagyon ritkán hoztak, és nagyon keveset, rohanni kellett a tejüzletbe sorban állni, és utána már csak az osztozkodás marad hátra. Igaz, jó lenne hazavárni a szülőket, az osztozkodás valahogy mindig jobban sikerül, ha otthon vannak, máskor különös módon mindig több jut a bátyjának. De az túl kockázatos lenne, délután már híre-hamva sem lenne a tortafagyinak, pedig hetek óta ezért spórlonak mindketten, a minap még egy bélyeget is eladott a szomszédnak, hogy gyarapítsa vagyonát. És most mégsem elég, a szekrény alatt csak 5 banit találtak, ráadásul már az ötletekből is kifogytak, honnan lehetne a többit előteremteni. Következett az otthon maradt nadrágok, kabátok zsebeinek átkutatása, de bizony ez sem bizonyult eredményesnek. És akkor csengettek. A szomszédasszony volt a másodikról, hogy ki ne mozduljanak a házból. Ezt üzenik szüleik. Telefonon szóltak neki, adja át a parancsot, mert náluk nem volt készülék. Arca szigorú volt, pedig máskor mindig kedves. Megszokott mosolyának, jókedvének nyoma sem volt. Az utasítást azzal nyomatékosította, hogy a szüleik úton vannak, bármely pillanatban hazaérhetnek. Azt is hozzátette, csak menjenek le hozzá, ha szükségük lenne valamire.

A kicsi megszeppenve nézett testvérére, aki viszont azzal igyekezte megnyugtatni, hogy mihelyt hazaérnek, lesz majd pénz is, még jó is, hogy így történik, legalább most már biztosan tudnak venni egy tortafagyit, de az is lehet, hogy kettőt, ki tudja, ők is megkívánják. A félelmet azonban mégsem sikerült eloszlatni. És ezen már a gombfoci sem segített, a kicsi minden zajra összerezdült, az ajtóhoz rohant, hátha megérkeztek a szülők. Dobogó szívvel állt az ajtó előtt, amikor fordult a kulcs a zárban, kipirult arccal, boldogan köszöntötte hazatérő édesanyját. Jó néhány pillanatnak kellett eltelnie, amíg fölfedezte, hogy anyja egyedül van, édesapja nincs vele. Meg is kérdezte, a választól azonban pillanatok alatt megeredtek a könnyei, makacsul, síró hangon kérdezte, hogy de miért. Nem értette, mit keres édesapja a tömegben. Ott, ahová a gonosz csalókat, a gyilkosokat, a tolvajokat szokták vetni az uralkodók. És ahol néha a királyfiak is megfordulnak, amikor egy-egy rövid időre győzni látszik a gonosz a jó felett, amikor sikerül az ármánykodás, és az árulók kerülnek a hősök helyébe. Igen, a tömeg rettentes hely volt, oroszlánokkal, kígyókkal, bilinccsel, vassal és zárral, hideg volt, és sötét, jajszavak hallatszottak ki onnét. A mesékből tudta mindezt, amelyeket esténként olvastak neki szülei, és amelyeket oly nagy élvezettel hallgatott. És addig nem nyugodott, amíg a meséskönyvben meg nem mutatták neki a tömlöc szót. Megnézte, tudott már olvasni egy keveset, megtapogatta, megszagolta a tömlöcöt. Aznap sem ettek tortafagyit.

Arra már nem emlékszik, mit hozott az angyal. Valami kisbuszt mindenképpen, mert az viszont hosszú évek után is megmaradt emlékezetében, hogy azt tolja körbe-körbe a nagyszoba szőnyegén, miközben a tévé szinte megállás nélkül megy. Egy szakállas bácsi szerepelt a legtöbbet, később egy fiatalabb, inges alak is feltűnt, sok ember látszott a képernyőn, akik hol dühösek voltak, hol vidámak, énekeltek vagy kiabáltak, de annyi biztos, hogy rengetegen voltak. Látott továbbá lyukas zászlókat, hallott valami puskaropogást, a szülei terroristákról beszéltek, a lépcsőházban őrséget szerveztek, puskát is látott, igaz, nem engedték a közelébe. De a katonaság a néppel van, hallotta, és ettől nyugodt volt. Ők sokan voltak, és mindnek volt puskája. Ő maga meg terroristákat szállított, a nagyszobában, a kisbusszal, amit az angyal hozott. A szobában hűvös volt, a tévé hangos, a kisbusznak sokat kellett térülnie, amíg az összes terroristát kórházba szállította.

Aztán évről évre több lett az angyalfia, nagyobb a fenyő, melegebb a szoba, színesebb a tévé. És ő már nem meséket olvasott, hanem regényeket, történelmet, újságot, politikai cikkeket. És akkor sem értett mindent. Azt ugyan tudta, mi a tömeg és mi a tömlöc, de azt nem, kik is voltak a terorristák. Azzal is tisztában volt, hogy a forradalom nem lyukas zászlók lengetéséből áll, de azt már nem tudta, valóban az történt-e, vagy pedig államcsíny volt, spontán lázadtak-e fel a tömegek a diktátor ellen, vagy titkos erők mozgatták a szálakat. Nem értette, miért pont decemberben, miért pont Temesváron, miért pont úgy? Nem értette, hogyan haltak meg emberek, ha nem volt ellenség, ha pedig volt, akkor közülük miért nem esett el senki, miért nem tudni, kik is voltak ők? Szerette volna ismét elkérni a könyvet, megnézni, megtapogatni, megszagolni a szavakat.