Karácsonyra elutaznak — Mózes László

Tetszik neki vagy nem, a háromesztendős kisfiú idén egy budapesti bérlakásban várja az angyalt, noha eddig Kommandó szikrázó havában hancúrozva kíváncsiskodott, hogy a hóvidéki otthonába költöztetett s titkon felöltöztetett fenyőfa alá került-e valamiféle ajándék? Az természetesen mindig ott lapult, még akkor is, ha szülei, nagyszülei csak valamiről lemondva tudták megszerezni. Ők minden tőlük telhetőt megtettek azért, hogy kisfiuk szeme s arca ilyenkor pirosra kerekedjék, hiszen maguk a szülők cselekedték azt, amire csak a legelszántabbak s az igazán rákényszerültek vállalkoznak: egyéves gyermeküket otthon hagyták a hegyvidéki telepen a nagyszülőknél, s nekivágtak a világnak, megélhetést, esetleg jövőt keresni. S ezután két évig nagymamája nevelte a kisfiút, egészen ez év nyaráig, amikorra a fiatalok annyira meg tudtak kapaszkodni új környezetükben, hogy gyermekük számára is megélhetést tudtak biztosítani. Sok távollét, megpróbáltatás után a kommandói Szabó család most ― kilenc év után először ― együtt töltheti a karácsonyt Budapesten, ugyanis mindkét fiuk, családjukkal együtt a Duna-parti fővárosban él, ott dolgozik.

Távol gyermeküktől

Szabó Mária és férje, Dávid tehát nem azért zötyögtek le december huszonegyedikén, advent negyedik vasárnapján Kommandóról Kovásznára, és ültek autóbuszra, mert ebben a megnyugvást, elcsendesedést kívánó időszakban oly jó vagy egyáltalán szükséges lenne Budapestig utazni; nem, ezt egyszerűen azért teszik, mert egy évtized után végre karácsonykor ismét mindannyian együtt lehetnek, jóllehet, otthonuktól közel kilencszáz kilométer távolságra. Gyermekeik már régebb elmentek, mindkét fiuk pékségben dolgozik ― de másodállást is vállalnak ―, ilyenkor pedig annyi a munka, hogy eszükbe sem juthat, kivegyenek néhány nap szabadságot, s hazajöjjenek. Nem mintha a két fiú minden áron külföldön szerette volna megkeresni a mindennapi kenyérre valót, hanem ― hasonlóan más, vándorbotot szintén kényszerűségből ragadó kommandói fiatalhoz ―, mert egyebet nem is nagyon választhattak, elszigetelt településükön nem találtak elfogadható munkahelyet maguknak. Persze, a férfiak általában a faluban inkább kapnak állást, de az asszonyoknak, középkorúaknak, fiatalabbaknak egyaránt jóval nehezebb, sok család élhetne könnyebben, ha a nők is dolgozhatnának. Amikor a gyárat bezárták, az ott dolgozók nyolcvan százaléka nő volt, ,,hordták a hátukon a deszkát s a cándrát az asszonyok" ― emlékezik vissza Szabó Mária.

Áronka szüleinek azért is menniük kellett, mert kisfiuk születése után nemcsak hogy nem tudtak megélhetést csiholni, egy fedél alatt kellett élniük ötven év fölötti szüleikkel, ami önmagában még nem lett volna gond, de az már zavarta őket, hogy alaposan kellett az idősebbekre támaszkodniuk. Együtt kellett élniük nap mint nap azzal a tudattal, hogy számukra az ottani bizonytalan, a kiszolgáltatottság érzetét tápláló, fiatalos lendületet nehezen befogadó világban nehéz, nagyon nehéz a megélhetés. Ezért választották azt, amit, ha lehetőségük volt rá, mások is megtettek, kényszerből: gyermeküket otthon hagyták mamánál és tatánál, ők maguk pedig nekivágtak az ismeretlennek. Szabó Mária, aki ma is pontosan emlékszik arra, amit később menye mesélt: miután az indulás napján beült Kommandón az autóba, Brassóig megállás nélkül sírt amiatt, hogy itt kellett hagynia a gyermekét. És ez akkor még csak a kezdet volt: az idegen égbolt annyira rájuk szakadt, hogy a szülők ,,egy kerek évig" nem láthatták Áronkát. Mert mindkettejüknek dolgozniuk kellett, úgy nem éri meg elmenni, ha valamelyikük otthon ül.

Cselédkedés után szellemi kalandozás

Különben a fiatalos nagyszülők, azaz Mária és Dávid is megjárták a vendégmunkások poklát. Gyermekeiknek ― noha nagyon sokat kell dolgozniuk, és a valamicskével többért magas árat fizetniük ― azért ma már jobb sorsuk van, mint amilyen nekik jutott. 1999 után, mikorra végképp kilehelte lelkét a kommandói deszkagyár, s vele együtt minden, mi ahhoz tartozott, megpróbáltak vállalkozni, pontosabban kereskedni tapasztalat és tőke nélkül. Kölcsönt vettek fel, csakhogy számításaik nem jöttek be, részleteiket nem tudták kifizetni ― még ma is van, aki azóta is tartozik nekik (különben a helybeli üzletekben még mindig lehet hitelben vásárolni, azaz viszik a portékát, kenyeret, élelmiszert, ami nélkülözhetetlen, s majd hozzák az árát, fizetéskor) ―, így belebuktak. Ahhoz azonban, hogy vissza tudják fizetni a banki hitelt, jobb lehetőség híján mindketten máshol vállaltak munkát. Előbb Snagovon egy román, ám nagyvonalú üzletember villájában, akinél az akkori minimálbér ötszöröséért dolgoztak ― magyarán: ,,cselédkedtek" ― egy évig, majd gyermekeik unszolására elmentek Magyarországra, szintén házvezetőnek, amolyan tanyai mindenesnek, csak sokkal rosszabb körülmények között, kevesebb pénzért végezték el ugyanezt a munkát, mint Snagovon. Persze, a román főváros közelében is eleget kellett tenniük a nagy lábon élő tulajdonos fura igényeinek, de neki a húsvét az mégis húsvét volt, ünnepekkor ajándékkal kedveskedett újkori székely szolgálóinak, míg az anyaországi, dél-alföldi gazda kicsinyes, fillérező volt, akinek az ünnep kihangsúlyozottan olyan munkanap volt, mint bármelyik más. Ők így jártak, Mária a mai napig is bánja ezt a lépést, számára nemcsak hogy embertelen tapasztalat volt, egészsége is ráment, miután hazajöttek, itthon betegnyugdíjba kényszerült. És mégis, ennyi megpróbáltatás után sikerült talpra állniuk, és ma már akkor sem mennének el idegen helyen dolgozni, ha Kommandón naponta csak egy-egy főtt pityóka jutna nekik. Mi több, Mária valami ritkaságszámba menő szellemi vállalkozásba kezdett: végre régi szenvedélyének élhetett, helytörténeti ismereteit összegezhette, rendszerezhette, újabb adatokat pászíthatott melléjük, s ebből a különös szerelemből már két kommandói monográfia született, az egyik 2004-ben, a másik pedig egy évvel később, s most amolyan köztes feladatként egy csomakőrösi leíráson dolgozik. Falujában egyszerűen csak írónőként emlegetik. Persze, a Kommandót összegező nagy, alapos munka még mindig készül, időközben ugyanis el-elvesztek adatok számítógépéből, mert ennek a szenvedélyes, magát könyvmolynak valló asszonynak sokáig toldott-foldott, ócskábbnál ócskább masinákkal kellett dolgoznia. Aztán 2006 decemberében kitartásának és megszállottságának köszönhetően az egykori kommandói kiskastélyban falumúzeumot avathattak, ő maga pedig tovább kutakodott múzeumokban és levéltárakban, majd ötvenéves születésnapja körül beiratkozott a szegedi egyetem néprajz karára. Látogatás nélküli oktatást választott, mert eközben, mindezen búvárkodás és gyűjtögetés mellett, két esztendeig nevelnie kellett kisunokáját, Áronkát.

Pénzt keresnek

Az itthon maradt gyermekek általában beletörődnek abba, hogy szüleik elmentek pénzt keresni — magyarázza Szabó Mária. Az apróságok tudják, azért kell tőlük távol dolgozniuk, hogy nekik könnyebb legyen, s ők maguk is mondogatják, ha nagy leszek, én is megyek majd pénzt keresni... S azok a nagyszülők, akik nevelik őket, mit gondolnak, hogy látják azt, hogy a gyermekek szüleik nélkül cseperednek? ,,Állandóan aggódok gyermekeimért, amikor itt volt az unokám — noha én nem vagyok nagymama típus, aki szépen ül otthon, én fejlesztem magam —, egyrészt idegesített, hogy mi van a fiaimmal, másrészt, ha elmentem itthonról, idegesített, hogy mi van a kicsivel, mert ilyenkor teljesen a nagymamára hárul minden felelősség. Mikor az elmúlt télen beteg volt, s többször visszaesett — az orvos egy héten kétszer jön, gyógyszertár nincs —, állandóan aggódtam, így éltem meg, ők ott, túlfelől meg szenvedtek, hogy a gyerek itt van, nem lehet velük. Ez a kapitalizmus arca, nincs időnk a gyermekünkre. A szülők hazajönnek egy évben egyszer, s látják, hogy a kicsi elhidegült tőlük..."

,,Miután elvittem Budapestre Áronkát — azóta is nagyon hiányzik, de ő is kívánkozik vissza Kommandóra, mert neki ott nincs haza —, kitettem a kiságyát a fásszínbe, hogy ne lássam. Letakartam a játékait, a holmijait pedig betettem a szekrénybe, leszedtem a piros pontokat a függönyről, mert a tavaly, amikor Kommandón óvodába is járt, a piros pontokat, amit kapott, feltette a függönyre. Levettem azokat, hogy ne lássam. Áronka hiányzik a legjobban, hozzánk nőtt, és ő most, amikor Budapesten lát egy buszt, azt hiszi, azzal mama érkezik..."

Levél az angyalnak

És ha már Áronkáék nem is jöhetnek most haza, sokan, akiknek munkahelye engedi, visszatérnek az ünnepekre. Szabó Mária meséli, nagyobbik fia, aki 1999 óta dolgozik Magyarországon, egyszer sem tudott hazajönni karácsonyra, nyolcéves kisfiával ― akit szintén nagyszülei nevelnek, és Kommandón jár iskolába ― egyszer sem lehetett együtt a család a szeretet ünnepén. Csak születésnapján tudta felköszönteni. ,,És nem csak az én gyermekeimről van szó, mások is vannak hasonló helyzetben, vágyódnak vissza, de nem tudnak hazajönni", de az itteniek sem tudnak csak úgy látogatóba járni, most, ünnepekkor szomszédjai tizennyolc év után először mennek ki gyermekükhöz. Aki persze csak teheti, hazajön év végére: egésszé kerekedik ilyenkor a falu, az ott lakók számára is élhetőbbé, emberibbé válik az élet, nem csak a szilveszterezők, alkalmi mulatozók simulnak bele Kommandó utánozhatatlan téli terébe. Ami egyébként csak ott látható: a hegyek közt, a völgyekben nincs bezártságérzet, a tágasság dominanciája ez; jó esetben hóba fullad a táj, s a kisvasút rozsdás roncsai fehérségben rejtőzködnek a Rönk téren, amelyet azért télen is bíborba öltöztet a naplemente, s villan a jég a Nagy-Bászkán... Mondják is, remélik sokan: turizmusban a jövő... Ráadásul ilyenkor, esztendőfordultán a túlfűtött csempekályhákból úgy rajzanak ki a szikrák az éjszakai égboltra, mintha a meleg s a jólét mindennapos lenne ezen a nehezen fellélegző, megváltásra váró legendás ipari településen.

Szabóék tehát most nem lesznek részesei az általuk is megszokott itteni téli csodának. Aranyvasárnapon elutaztak. Mert Áronka azt kérte most az angyaltól, hozza el neki mamát és tatát karácsonyra. És ezzel az óhajával Áronka valójában nincs egyedül: több kommandói gyermeknek van hasonló kívánsága, köztük olyanok is levelet írnak az angyalnak, akik azt szeretnék, hogy végre találkozhassanak tőlük távol élő, kenyerüket a távolban kereső édesanyjukkal, édesapjukkal.