Fogyatékkal élni sehol sem egyszerű, Romániában pedig vajmi keveset segít az állam a mindennapi nehézségek megoldásában. Pedig a korai foglalkoztatás nagyon megtérül később. Dávid kisgyermekként az evangélikus egyház védnöksége alatt működő, magánkezdeményezésből létrejött Manócska (később Bartimeus) Játszóház egyik, Valádi Enikő nyugdíjas zenetanárnő által irányított csoportjában kezdett – sorstársaival és a testvérekkel együtt – zenélni. Eleinte nagyon nehéz volt lekötni a figyelmét, nem akart helyben maradni, folyton az ajtót leste, hogy megszökjön, de aztán megtanult színes kottából játszani, még zongorázott is egy ideig. A játszóházat néhány éve Gáspár Melinda tanítónő vezeti, az egykori nyughatatlan fiúcskából pedig nyugodt, mosolygós kamasz lett, aki békésen tűri, hogy kisebbik húga leckéinek befejezése után térdére, vállára másszon, miközben beszélgetünk; egy-egy mozdulattal tartja is, hogy véletlenül se forduljon le. A testvérek közötti harmónia is megérne egy díjat (kár, hogy nincs ilyen vetélkedő); amúgy Dávid a második gyermek, egy bátyja és két húga van. Büszkén mondja, hogy már nagybácsi, a kishúg pedig nagynéni.
 

Dobogóról dobogóra

Úszni ötévesen kezdett, a legtöbbet ifj. Csíki Sándor keze alatt töltött, most is vele készül, de rövid ideig két másik edzője (Grosu Ciprian és Szász Szilárd) is volt – meséli édesanyja, Rozsnyai Éva, aki a versenyekre szokta kísérni. Kezdetben a Bartimeus Játszóház, később az Irgalmas Samaritánus Keresztyén Egyesület képviseletében állt rajthoz; az értelmi fogyatékosok speciális olimpiai mozgalmához 2014-ben csatlakoztak (egy hozzájuk hasonló székelyudvarhelyi család biztatására), 2015-ben pedig meg is jött az első eredmény: egy második helyezés úszásban, egy harmadik pedig atlétikában. Utána már nem volt megállás: előbb hazai, majd magyarországi és újabban már nyugat-európai versenyekről is sorra hozta az érmeket Dávid – főleg a vízből, de atlétikában és futásban is nyert második-harmadik helyeket. 2016-tól a magyarországi speciális olimpia szövetségnek is tagja lett – a budapesti Csalogány Diáksport Egyesület leigazolt sportolójaként –, és a Down-szindrómások bukaresti úszószövetségének is, 2020-ban pedig a romániai paralimpiai szövetség vette fel sorai­ba, ehhez be kellett töltenie a 15 évet. Versenyzett már Marosvásárhelyen, Déván, Vajdahunyadon, Aradon, Nagybányán, Târgoviștén, Bukarestben, Magyarországon Hódmezővásárhelyen, Veszprémben, Budapesten és Szentesen, Monoron pedig többször is; 2021-ben Olaszországból hozott egy arany- és három ezüstérmet, a 2022-ben a Down-szindrómások Portugáliában megtartott úszó-világbajnokságáról két ezüst- és egy bronzérmet – utóbbiakkal Románia első három vb-érmét szerezte meg a hazai Down-szindrómás úszósport számára, és a 12. helyre húzta fel az országot az éremtáblázaton. Gyors-, mell- és pillangóúszásban a legjobb, de hátúszásban, vegyesben és váltóban (csapatban) is hozott már jó helyezéseket. Eredményeiről lapunk minden verseny után beszámolt.

A Speciális Olimpiát az értelmi fogyatékossággal élők számára szervezik meg – Romániában 2003 óta – annak bizonyítására, hogy megfelelő segítséggel bárki képes eredményeket elérni és örömet találni a munkában, sportban, emberi kapcsolatokban. Rozsnyai Éva elmondta: a speciális versenyeken nincs korhatár vagy más kategória szerinti elosztás, sokszor nagyon különböző korú, testalkatú és képességű gyermekek versenyeznek egymással (lehet közöttük csak magatartás­zavaros is); a paralimpián szigorúbb szabályok vannak, ott a Down-szindrómások csak egymással, korcsoportonként versenyeznek, és csak azok indulhatnak, akik a megszabott időn belül teljesítik a távot. Keményebb a paralimpia, de igazságosabb is, kiegyensúlyozottabb a mezőny – vélekedett. A koronavírus-járvány kitörése az edzést és a versenyzést is leállította, illetve megnehezítette, adott pillanatban Brassóba kellett járni úszni, az újraindulás után pedig a szokásos háromnapos versenyek helyett csak egy-egy naposakat szerveztek, ami eléggé fárasztó volt az úttal együtt, de most már remélhetőleg lejárt, vissza lehet térni a rendes kerékvágásba. A versenyzés egyébként nem csak dicsőséget jelent, hanem kiadásokat is, mert csak a Dávid részvételét fizetik, az édesanya a saját költségén utazik és száll meg kísérőként; az edzésre, felkészülésre is csak hébe-hóba került pályázati támogatás.

Hétköznapi győzelmek

Az önerőből való boldoguláshoz amúgy is hozzászoktak. A játszóház létrehozása és fenntartása, a Down-szindrómás csoport működése csak az egyik hétköznapi győzelmük – a másik nagy horderejű sikerük az, hogy Dávid mindvégig integrált oktatásban részesült, azaz nem a speciális, hanem rendes általános iskolába járt. Ez sem jött magától: habár a román törvények szerint is joguk van hozzá a fogyatékkal élőknek, és számos nemzetközi kutatás bizonyítja, hogy jobban fejlődnek így, nem könnyű befogadó intézményt találni. Rozsnyai Éva szerint azért, mert a jogszabály önmagában nem oldja meg a problémákat, és sem az érintett gyermekek, sem a pedagógusok nem kapnak elegendő segítséget az államtól ahhoz, hogy valóban jól működjön a beilleszkedés; kevés is a szakember a gyermeklétszámhoz képest. A többiek úgy boldogulnak, ahogy tudnak: van, aki könnyebben, mások nagyobb erőfeszítések árán. Dávid beszéde nehezen érthető – heti egy alkalommal logopédushoz jár, ez minden, amit ingyen kap –, de írni-olvasni megtanult. Jelenleg a Plugor Sándor Művészeti Líceum tizedik osztályos diákja, a rajzosztályba jár, a tanárok és az osztálytársak is elfogadták. Megkönnyíti a dolgokat a barátságos természete, és hogy nyugodtan, békésen elvan a feladataival. Hetente kétszer két órát jár úszóedzésre és neurofeedback-terápiára is (ez az egyik legmodernebb tanulási rendszer, amely az agyműködést javítja), de napjainak nagy része az iskolában telik el: délelőtt vannak a szakórák és az edzések, délután a többi tantárgy. Azt már ő mondja el, hogy a tornaóra a kedvence – a mindig segítőkész Péter József osztályfőnök tartja –, de Papp Lehel tanár filozófiaóráit is nagyon szereti; tanulnak olaszul is, nem nagyon megy neki, ahogy a román sem. Kedvtelései a mozgáshoz kapcsolódnak: szeret táncolni (zumbázott és néptáncolt is évekig, de ezzel az órarenddel már nem tud), biciklizni, és arra is bármikor meg lehet kérni, hogy a húgát elhozza az iskolából. A közlekedési szabályokat ismeri és betartja, és nagy focirajongó: arra a kérdésre, hogy ki a kedvenc labdarúgója, annyi nevet sorol, hogy nem győzöm jegyzetelni. Tehenet fejni is megtanult édesapja, Zelenák József evangélikus lelkész szülőfalujában, az Arad megyei Fazekasvarsándon, ahová rendszeresen hazajárnak családlátogatóba. Az örömei között említi, hogy Portugáliában úszott először sós vízben, nagyon élvezte, hogy jobban fenntartja, mint az édesvíz.

Ami a jövőt illeti, egyelőre a 2023-as berlini világjátékokra készül, ahol a szintén sepsiszentgyörgyi Bogdán Boglárkával – ifj. Csíki Sándor másik nagyon sikeres, sok érmet begyűjtő tanítványával –  ketten fogják Románia Down-szindrómás úszóit képviselni. Idővel pedig szakács szeretne lenni, mert kedvvel forgolódik a konyhában is.

– Nem nehéz a versenyzői élet, a sok edzés? – kérdezem. A válasz:

– Szeretem. Amikor elfáradok, megállok, de a szívemben csinálom tovább, nem hagyom abba.