A félreértések elkerülése végett már rögtön itt, az elején megválaszolnám a feltett kérdést: semmitől. Vagyis egy karácsonyfa már többet az életben, legalábbis egy frissen levágott fenyő, soha nem fog nagyobbra nőni. Úgy és akkora marad, ahogy kivágták és megfosztották saját természetes közegétől.
Soha nem lesz nagyobb addigi méreténél egy kivágott fenyőfa, pláne, ha nem a Hargita aljából érkezik, kicsit zúzmarásan, fenyőillattal, nedves ágain elvétve egy-két gyantás tobozzal, hanem történetesen egy bevásárlóközpontban vásároltuk.
Az idén először úgy döntöttünk, hogy próbáljunk ki egy műfenyőt. Latolgattuk, tettük-vettük, forgattuk a témát, hosszas érvek és ellenérvek felsorakoztatása után mégiscsak mellőztük a természet adta, utánozhatatlan fenyős gyantaillatot. Azt, amitől a könny is kicsordul, és a világ hetedik zugába tud repülni az ember, át tengereket és óceánokat, csobogó hegyi patakokat, mert rögtön valami otthonra, biztonságra, meleg házicipőre, párás ablakra, diós kalácsra, színes ajándékokra gondolunk, és még ezernyi jóval asszociáljuk a fenyő utánozhatatlan karácsonyillatát.
Szóval, ezt a megismételhetetlent az idén lecseréltük. Úgy döntöttünk, hogy most az egyszer műfenyőt veszünk. Elárultuk, megtagadtuk, cserbenhagytuk a természetadtát, és meg is fizettünk ezért, de rendesen.
Kikértük több műfenyő-szakember véleményét, olyanokét, akik életükben már vásároltak (ebből egy darab egy életre szól) ilyen fát — utánajártunk, hogy hol olcsóbb, szebb, terjedelmesebb.
Aztán úgy döntöttünk, hogy lemegyünk és szétnézünk a sokak által kedvelt Profiba.
Az üzlet lejáratánál rögtön bele is botlottunk. Ott állt teljes díszben. Kicsit körbejártuk, barátkoztunk a gondolattal, a mérettel és minőséggel, a formával, és az örökkévalóságával — aztán gyors, határozott léptekkel, mielőtt még meggondolnánk magunkat, egy elárusítóhoz siettünk.
Megérdeklődtünk minden pontos információt, amit egy kezdő műfenyőgazdának tudnia kell, és gyorsan kértünk egyet. A legnagyobbat — intézménynek kell, és legyen impozáns —, mert ebben az esetben az ár sem számított annyira. A legnagyobb, 1,80-as példányt 149 lejért, az utána következő 1,50 méterest pedig szinte feleannyiért árulták. Gyorsan kértünk egyet, természetesen, a legnagyobból. Boldog mosollyal, kellemes ünnepeket kívánva adták a kezünkbe az alig egy méternél nagyobb dobozt. Kicsit kételkedve álltunk újdonsült szerzeményünk mellett: hogyan lesz ebből 1,80?
Hamar, méteres híján arasszal megsaccoltam, hogy ez bizony testvérek között is 1,20. Bizonygatták váltig, hogy most össze van csukva, de ha kinyitjuk, és összerakjuk, ott a talpa is benne, s azt felrakjuk, akkor lesz ám belőle egy szép egy-nyolcvanas példány.
Mi pedig — vagy mert újak voltunk a témában, vagy mert nagyon siettünk, vagy pusztán azért, mert karácsony előtt nem szokták az emberek átverni egymást —, bár kicsit kételkedve, de hittünk. És megvettük. Elvittük, és kibontottuk, egymásba illesztettük, ráraktuk a talpát, összegyűltünk és tanácskoztunk, de sehogy sem lett belőle egy-nyolcvan.
Hát persze, hogy visszamentünk reklamálni, de a fenyő így sem nőtt meg. Kaptunk az egy-nyolcvan helyett vállvonogatást, hogy ők igen, tudják, hogy a legnagyobb példány kb. egy-húsz, de nekik így küldték, és kötelességük egy-nyolcvanként eladni. És akkor most ki a hibás: az elárusító, akinek kötelessége egy-nyolcvanként árulni az egy-húszas fát, mi, akik úgy döntöttünk, hogy most az egyszer cserbenhagyjuk a természetet, vagy a fenyő, ami többet nem akar nőni?
Életünk első és utolsó műfenyője ott díszeleg a könyvtár gyerekrészlegének bejáratánál a maga egy-húszas nagyságában, és ebben a földi valóságban soha sem fog magasabb lenni. Vajon még hányan várják, hogy megnőjön?
Vetési Júlia
