Népi ragadványneve miért ne lehetne korpás ennek a községnek, ugyanis nemcsak itt, hanem az egész térségben művelik a fával, faragással, zsindelykészítéssel, fűrészáruval való munkát, hogy ki ne felejtsem a székely kapukat, melyből monumentális és dísztárgyméretű egyaránt készül Gelencén. Ami a jelzőt illeti, ennyi erővel korpásoknak nevezhetnénk a csernátoni kapuállítókat is. Gelencén jártamkor főleg Both László foglalkozott nagykapuállítással, kellett is már nagyon az utánpótlás, ugyanis az idő telik, s könnyen meglehet, hogy a nagy mester, Kelemen Dénes, a régi típusú nagykapuk megálmodója-készítője – különösen a családot ért gyászos esemény miatt – esetleg csak egyfajta vigaszként, de áttér majd az apróbb tárgyak könnyebb díszítő faragására.
Székely kapuk üzenete
Both Lászlót nem mostani látogatásom alkalmával ismertem meg. Sok helyen találkoztunk már faragott tárgyaival, kapuival Háromszék-szerte, látogatásom idején két kisebb méretű székely kapu díszítésével foglalkozott, ezeknek egyike a közeli Papolcon, a másik pedig a magyar Észak-Alföldön, a Jász-Nagykun-Szolnok megyében lévő Tiszatenyőn áll majd. Tenyő valamikor templomos-kápolnás település volt, a török hódoltság idején elnéptelenedett, majd több apró tanyából önálló településsé vált elismerésre méltó, hogy ott is igénylik a székely kaput.
Friss még az a hír is számomra, hogy a kiváló torjai kapuépítő, Pethő Sándor mester a magyarországi Sokorópátkára költözött, ahol nagykapu építését tervezik, s jóleső érzéssel nyugtázom, hogy a háromszéki székely kapuk története, látványa tömör üzenetet közvetít az anyaországban is.
Both Lászlóval egyébként akkor szorítottunk kezet Gelencén 1999-ben, amikor az első nagykapu készült a II. János Pál pápa által a lengyelországi Ószandecen boldoggá avatott Szent Kinga, IV. Béla magyar király lányának emlékére.
Gelence kincsei
Festői környezetben fekszik Gelence, a község mögött emelkedik a Musát-, Asztag-, Bonyó- és Zernye-havas fenyvesekkel, bükkerdőkkel borított vonulata. A havasalji település férfiemberei a fakitermelés és famegmunkálás hagyományos mesterségét folytatják, amiből nem maradt ki a zsindelykészítés sem.
Kincs itt az óharmadkori képződményekben igen mélyen rejtőzködő kőolaj, ám kitermelése költséges. A nyolcvanas évek olajbányászatának receptje szerint „takarítanak a föld mélyében”, úgymond öblögetik a fúrt kutakat, s ami felhasználható kőolaj, az imecsfalvi vasútállomáson kerül ciszternákba. Ennek a kincsnek a sorsát már nagyon rég megjósolták a Földtani Intézet kőolajkutató geológusai – többek közt Böckh János –, akiket a hatóság küldött ide a századfordulón, s kiderítették, hogy „kitermelése roppant veszteséges lesz”.
Kénes (lúgos) vize van a Lespataki gyógyforrásnak Gelencén, akárcsak az ozsdolai Lupei-pataki büdösvíznek. Kincse Gelencének a lapos rét talajában lévő tőzeg alatt rejtőzködő iszap is, melynek gyógyító hatása ismert.
Ilyés Botond
Hol vannak a várhegyek?
Hol van Nagyvár és Kisvár? A gelencei ember erre a kérdésre büszkén azt veti: nálunk két Várhegy van! Ellátogatott ide Orbán Balázs is, s vizsgálódott a két várhegyen.
Leírása szerint a vízparton egy asztal alakú lapos sziklát Báró asztalának hívnak, mert itt ebédelt régen a vár ura, mondja a hagyomány. A két víz összefolyása közt cukorsüveg alakú, hozzávetőleg 4000 láb (1219 méter) magas, szép sziklaszálakkal ékes hegy tornyosul fel; ezt hívják Nagy-Vártetőnek. „Ezen elnevezés azon hitet ébreszté bennem, hogy ott várnak kellett lenni, miért vizsgálódni, kutatni szerető természetem megmászatá velem e hegyet is Szép sziklagrádicson juték oda fel, mert a Nagy-Gelence patakra néző hegyél akként alakult, mintha azt emberkéz faragta volna ki e hegytetőre felvezető lépcsőzetnek.
A csekély kiterjedésű fennlapon sok a kincskeresőktől ásott üreg, de várnyom nincsen, hanem alább egy kiszökellő hegynyakon régi sáncnak és gátonynak homályos nyomai látszanak, s kétségtelenül mutatják, hogy itt valami erőd volt, talán azon Aladár vára, ki később a faluban épített magának kényelmesebb kastélyt, de onnan hagyomány szerint megszalasztatván, ezen bevehetlen sziklavárába menekült, és így ő volt a vár ura, ki lenn a Báró asztalánál ebédelt.
A két víz egyesülésétől jobbra egy másik hegyes csúcsot Kis Vártetőnek hívnak, itt is vár volt, most azonban annak semmi nyoma” – írta Orbán Balázs.
Az ő leírásához talán csak annyit tennénk hozzá, hogy a Nagy Várhegyet a Nagyvárral egy eléggé mély nyaksánc, átvágás zárja el, választja el a keleti irányba húzódó hegygerinctől. Nos, ki merné azt állítani, hogy ennek a mesterségesen kialakított, megásott mély sáncnak ne lett volna egyfajta védekezési, ősi hadászati szerepe? Mert tudtunkkal régészeti ásatásokat itt nem végeztek, megkockáztatjuk azt a véleményt, hogy ez – mint sok más földvára megyénknek (Árkos, Zalán) – a gelencei nép búvó-, rejtőzködő- és védelmi helye lehetett a középkorban. Az is figyelmet érdemel, hogy a 850 m magas Nagy Vártetőt felépítő homokkőpadok, -sziklák felszíne – mint láttuk – vörös, s ez nem más, mint nagy tüzek bizonyítéka. Leletek hiányában kizárt dolognak tartjuk, hogy ez a hely őskori erődített telep lenne.
A Kis Várhegy a Kis-Gelence-patak jobb oldalán emelkedő hegyes csúcs, amely a Pataktőnél, az ún. Vaskapunál álló erdészház felett emelkedik. Tetejének formája a Nagy Várhegy teljes mása. Tárgyi emlékre nem találtunk, ásatás, kutatóárok nyomait nem láttuk.
Abban a hitben él a gelencei székely, hogy „ezeket a helyeket, Nagyvárat és Kisvárat a mi őseink lakták, ezek a mieink voltak és azok is fognak maradni!” A Vártetők alatti völgyben egy hatalmas lapos kősziklára mutatott vezetőm, Basa asztala néven emlegeti még most is a nép.
Kovács Attila
Ahol négy harang is szól
A község központi részén emelkedik a tiszta időben messzire ellátszó római katolikus nagytemplom hófehér tornya. 1853–1899 között épült, védőszentje Szent Imre herceg, a főoltár képe is őt ábrázolja, szobrát a nevét viselő téren kaptuk lencsevégre (Lantos Györgyi munkája, 2008). A Szent Antal-oltár fülkéjében helyezték el Szent Ilona 2 × 1,5 méteres olajképét, melyet az ismert felső-háromszéki oltárfestő, báró Szentkereszty Stefánia készített; a kézdivásárhelyi oltáregylet adományozta a falunak 1900-ban.
Számunkra nagyon érdekesek a templom harangjai. A 6 mázsás nagyharangot a soproni Seltenhoffer Frigyes-cég készítette 1899-ben „Jézus szívében az üdvösség” és „Szent Imre herceg könyörögj érettünk” felírásokkal. Van azonban egy középső harang is, melyet a nagybányai Gutin kisipari termelőszövetkezet, személyesen Szeleczki Ignác mester öntött. Adományozta Cseh Gergely és neje, Árros Margit 1974-ben. A kis harangot és a kis lélekharangot 1924-ben öntötte Biszák József Gyorokon a hívek adományából „Atyám a kezeidbe ajánlom az én lelkemet” felirattal.
Emlékhely a templom cinterme. Itt nyugszik Fekete János (1885–1952) főesperes-lelkész, a kommunista rezsim mártír papja. Itt látható 2007-ben állított szobra, közelében Márton Áron püspök szobra is (2006), Petrovits István alkotásai.
Gelence nemzetközi érdeklődésre számot tartó település. Idegenforgalmi értéke a felszegi műemlék templom. Védőszentje szintén Szent Imre. Az ősi templomot kőből épített, alacsony várfal veszi körül. Kaputornyán egy XVIII. századi reneszánsz díszítésű harang van, amelyet Andrasovszky András brassói harangöntő mesterrel öntetett újra 1793-ban nyujtódi Jantsó István.
A Szent Imre herceg tiszteletére emelt Árpád-kori műemlék templomot a századok alakították. A XIII. századból való a feltárt félköríves szentélye, megmaradt az egykori, eredeti keresztelőmedencéje (XIV. század). A XV–XVI. század fordulóján nagyobb, gótikus szentély épült, amelyben a szentségtartón az 1503-as évszám olvasható. 1628-ban készült a 103 kazettából álló festett mennyezet, a sekrestye ajtószárnyán az 1766-os évszám áll. A templom falképeiről részletes leírást közöl Jánó Mihály a műemlékegyüttesről készült művelődés- és építészettörténeti monográfiájában (1994, 2013). A nyugati fal freskóképsorán azonosítja Szent Jakab apostol egyik legendáját, alatta pedig az újtestamentumi jeleneteket (Betlehemi gyermekgyilkosság, Menekülés Egyiptomból). A képsor a hajó északi oldalán folytatódik a Passióval (Bevonulás Jeruzsálembe, Utolsó vacsora, Lábmosás, Krisztus Pilátus előtt, Krisztus megostoroztatása, Keresztre feszítés). A Passió-sor fölött van a Szent László-legendát ábrázoló freskó (XIV. sz.), melynek révén oly híressé vált ez a templom. A képsorban hat jelenet látható: Várjelenet, Kivonulás, Ütközet, Üldözés, Párviadal, Lefejezés. A déli falon már csak töredékekből sikerült felismerni az Utolsó ítélet részleteit. Kirajzolódik a Paradicsom, a Feltámadás, majd Szent Katalin legendája. A kazettás mennyezet mértani és indadíszes ornamentikájával az erdélyi XVII. századi reneszánsz szép alkotása. Több mint bizonyos, hogy brassói szász mesterek munkája. Külön világot elevenítenek meg számunkra a karzatmellvéd táblaképei. Ezek szenteket ábrázolnak (Szent Miklós püspök, Szent György lovag, Szent Anna, Szent Klára, Keresztelő Szent János, Szent János evangélista), s a szent neve mellett az adományozó család nevét is megörökítették. Feltehetően 1766 körül készülhettek, ám a festő neve eddig még ismeretlen.
A gelencei egyházi építmények sorában még megemlítjük a Szent Miklós tiszteletére emelt egykori görögkatolikus, ma görögkeleti templomot (épült 1830-ban).
Both László
Emlékjelek
A turista Gelencén megtekintheti Basa Tamás egykori kúriájának helyét, amelyet Kőház néven ismernek a helybeliek.
A Szaladár nevű falurészen egy romot Szaladár házának neveznek. „Egy délután Soksár pusztáján kigyúlt a lármafa. Jön a tatár, jön a tatár – kiáltották az emberek. A szomszéd falvak már lángokban álltak. A nép az erdőben levő Várhegyre menekült. A bátrabbak, akiknek vezére Aladár volt, a tatárokkal küzdöttek. Már-már győztek volna is, amikor Ladia falurész felől újabb csapat érkezett. Veszve volt minden. Szalad Aladár! – kiáltották. Így aztán azt a helyet, ahol az ütközet lezajlott, Szaladárnak nevezték, úgy nevezzük ma is.” A gelencei mondát Tímár Enikő gyűjtötte és írta le e sorok írójának 28 esztendővel ezelőtt, még iskoláskorában. Akkoron még sokan ismerték Szaladár mondáját Gelencén, szűkebb-bővebb változatában még most is él a faluban.
A település központjában, a Hősök terén kettős kopja őrzi a második világháborús hősök emlékezetét (Kelemen Dénes és Fábián József munkája, 1975). Itt áll az 1848–49-es magyar szabadságharc helyi hőseinek és a két világháború áldozatainak névsorát őrző márványobeliszk. Állíttatta a Bodor György Közművelődési Egyesület 1998-ban. A magyar honfoglalás 1100. évfordulója emlékére egy keresztből és kopjafából kombinált haranglábat állíttatott a község (Kelemen Dénes alkotása). 1995–96-ban felújították Bodor György (1904–1976) jogász, történész, politikus kopjafás síremlékét a Szaladári temetőben (1993).
A XVIII. században a gelenceiek híres solymászok voltak, a faluban később fűrészüzem és papírmalom is működött. Sodronyon és iparvasúton szállították le a fát az erdőkből. Gelence ezermestereként tartják számon Horváth Imrét és fiát. Márkos Imre és Kerekes Salamon László kőfaragók. A Kis utca 588. szám alatt van Kelemen Dénes műhelye. Lakása valóságos házi múzeum.
A község szülötte volt Szőke Ambrus XVII. századi népköltő, a történetíró Jancsó Benedek (1854–1930), akinek a mellszobra az iskola épülete előtt áll (Petrovits István alkotása, 2001), nevét felvette az intézmény.
Cseh László
Ki is volt Jancsó Benedek?
Életéről, tevékenységéről Kovács Attilával, a helyi rendszeres Jancsó-rendezvények lelkes animátorával beszélgetünk. Nincs akadálya annak, hogy hamarosan megszülethessen Gelence monográfiája – értettünk ebben egyet –, ugyanis minden fejezetének lenne/van egy-egy értelmiségi megírója.
Gelencei látogatásomra készülve három könyvet vettem le polcomról: a Jancsó Benedek emlékezete címűt (2011), a Pusztába kiáltott szó? címmel megjelent Jancsó-breviáriumot (2014), majd Jancsó Benedek Erdély történetét. Utóbbit 1968. október 3-án halászta ki könyveim közül a Securitate, kiderült, hogy nem aranyat, hanem térképeket, könyveket kerestek.„Egy geológus csak tudja, hogy hol lehet aranyat kapni a megyében!” – mondták. Erdély történetét elvették. „A román interbellum idején adták ki Cluj-Kolozsváron 1931-ben” – védekeztem. „Nem számít – felelték –, a címe Erdély!” Ötvenöt év pergett le azóta a történelem rokkáján. Örvendeztem a két tartalmas új Jancsó-kötet megjelenésekor, melyet a budapesti Jancsó Gábor barátomtól, nyugalmazott egyetemi tanártól kaphattam kézhez, aki a Jancsó Alapítvány tagja. A szóban forgó Erdély története kötet hátsó mellékletét azonnal kitéptem, arra gondolva, nehogy még egyszer meggyűjtse a bajomat: dr. Székely Zoltán tanár-múzeumigazgató régész doktori disszertációjának pontos szövege volt, meggyőző hitelességgel tárgyalta a kontinuitás kérdését. Kár volt kitépni: a történelem nem geológia. Szent meggyőződésem, hogy Gelence nagy fia, Jancsó Benedek sokkal nagyobb személyiség volt, mint amennyit őróla tud, sejt megyénk közössége, lelke igazából hazaérkezett, porai a budapesti Farkasréti temetőben nyugszanak.
Gelencéhez kötődik a minorita drámaíró, Jantsó Ferenc (1744–1800) személye, Gelencei Pap Vilmos honvéd alezredes és Pap Károly negyvennyolcas honvéd őrnagy.
Még egy pillantás a falura
Gelencéről jelzett turistaösvényen lehet eljutni a Keleti-Kárpátok főgerincére. A kék háromszöggel jelölt turistaösvényen a Zernye-havasra érünk, ahol Horthy Miklós volt kormányzó hajdanában siketfajdra vadászott.
Hogy az újabb mesém is hiteles legyen, a napot egy pohárka málnapálinkával fejeztük be Cseh László sikeresen működő és korszerű gelencei főzdéjében, ahol alma-, körte-, birs- és szőlőpálinka bőven van raktáron.
Búcsúzáskor fogtam kezet Ilyés Botond polgármesterrel. Megtudtam, hogy Gelence szennyvízhálózatára pályáztak az Anghel Saligny-programban, közel négy kilométer mellékutcát aszfaltoztak le a községközpontban, biomasszával működő kazánokat szereltek fel a közintézményekben, amit folytatni fognak, a megyei tanács támogatásával zárt játéktereket újítottak fel, működőképes a tűzoltó-alakulat és -szertár, megújult a sportbázis.
