Mostanában egyre gyakrabban kérik hivatalos helyen a régi dokumentumokat. Így kerülnek elő olyanok is, amelyeket örököltünk, de nem kellettek, hát el is feledkeztünk róluk. Ilyen például a nagymamám születési bizonyítványa. Elcsodálkoztam rajta, hogy milyen szép írással töltötték ki a rovatokat, de még inkább azon, hogy milyen pontosan: még az órát is beírták, amikor született.
Igen érdekes az anyakönyvi kivonatban olvasható megjegyzés: bár az apa a szülésnél jelen volt, és a gyermeket magáénak ismerte el, de mert az anyával nem volt megesküdve, a „törvényes” szó áthúzatott, és helyébe a „természetes” íratott. Így nagymamám neve anyja után Gergely Zsuzsánna lett.
Szegény nagymamám ezt nem tudta, és nagy szomorúan csak azt mondta, hogy ha tudta volna, akkor a depsői malom az ő öröksége lett volna az apja után. A születéséről még azt mesélte, hogy az apja, amikor a bába közölte vele, hogy „Molnárgazda, leánya született”, azt válaszolta, dobja be a kerekek közé, mert egy k-ból kettő lett. Akkoriban (nagymamám 1888. szeptember 23-án született Karatnavolálon, melyet 1917-ben csatoltak Torjához) Székelyföldön az elsőszülött leánygyermeknek nem nagyon örvendtek, mert abból gyenge asszony lesz, míg a fiúkból ugyebár erős férfi, és az erő kellett a munkához. Nagymamám azonban rácáfolt ezekre, mert erős asszony lett kívül-belül, fizikailag és lélekben is.
Az általános felfogáson kívül még egy oka volt dédapámnak a keserűségre. Ugyanis ő papnak készült (római katolikus vallású volt), csakhogy beleszeretett egy szép nőbe, és letette a reverendát, mert nem tudta a szent életet megtartani; így lett önálló molnármester. Elvette élete nagy szerelmét, de sajnos a házasság nem sikerült, a felesége elzüllött. A keresetet abból, amit ő értékesített a kézdivásárhelyi piacon, elmulatta a Vigadóban a tisztekkel (a céhes városban ugyanis működött egy katonanevelde, amelynek épületét most restaurálják). Emiatt keseredett meg dédnagyapám; az asszonyt elkergette, és a háztartásra Lécfalváról alkalmazott egy nagyon szegény lánykát, akinek az apja lehetett volna, hiszen 34 évvel volt fiatalabb nála. Hamar összejött vele, vagyis „vadházasság” lett belőle; nem vette soha feleségül, habár öt gyermekük született. Nagymamám volt a legnagyobb közülük, utána jött még négy fiú, akik közül három maradt életben, egy meghalt nyolcéves korában.
Dédnagyapám a papi szokásait soha nem hagyta el, de csak a családban és a malomban gyakorolta. Mondták az őrlető gazdák: molnárgazda, egyet imádkozzunk. S akkor – attól függően, hogy mennyi idő alatt járta le a kő a gabonát – igét olvasott és magyarázott, ünnepekkor pedig az alkalomhoz illően imádkoztak, énekeltek. Nagymamám sok imádságot tudott és tanított meg nekünk is. Írástudatlan volt szegény, úgy is halt meg, mert az ő idejében a lányokat nem járatták iskolába, csak a fiúkat. A lányok az édesanyjuktól tanulták a háztartást, de nagymamám, mivel a malomban nőtt fel, a mesterséget is úgy megtanulta, mint egy férfi, és ennek öregkorában is hasznát vette. Számolni is nagyon jól tudott, fejben.
Nagymamám 16 évesen „férjhez ment” a molnárlegényhez, és 18 évesen már anya volt. Akkor meghalt az apja, és ők nem kaptak semmit. Az anyja elhagyta a családot, két kicsi testvére Kolozsvárra került az árvaházba. Nagymamáék Kommandóra (Gyulafalvára) mentek, a fafeldolgozásban vállaltak munkát. Alig esküdtek össze, jött az első világháború, a menekülés Trianon miatt és az özvegység. Ott maradt négy gyermekkel, akik közül a legkisebb soha nem látta az apját, mert az után született, hogy elvitték a háborúba, ahonnan nem jött haza. Így lett özvegy Perdi Sándorné a nagymamámból. Ette a hányódás keserű kenyerét a gyermekeivel együtt, de dolgozott, iparkodott, ahol és ahogy csak lehetett. Volt gyári munkás, házvezetőnő (Jantsó ügyvédnél Kézdivásárhelyen, Pótsa Gergely igazgató-tanítónál Kovásznán), napszámos a mezőn, mosónő és más efféle.
Gyermekeit szeretettel nevelte, minden fiának mesterséget adott a kezébe. Házat épített velük, hogy ne kelljen költözködnie, és amikor megérte, hogy szép családja lett, jött a második világháború: egyszerre két fiát és a vejét vitték el katonának, három emberért sírt a lelke. Nagyobbik fia angol, a kisebbik orosz hadifogságba került, ahol négy és fél évet húzott le, veje pedig oda is maradt, bár ezt soha nem tudta meg, mert mire az internet segítségével kinyomoztuk, hogy mi történt vele, nagymama már meghalt. János nagybátyám hébe-hóba küldött egy-egy szabvány-levelezőlapot nagyon kevés szöveggel, amelyet nagymama nem tudott elolvasni, várnia kellett, amíg édesanyám (akinek küzdelmes életét már megírtam, Árván és özvegyen két világháborúban címmel jelent meg a Háromszék 2022. január 20-i számában) hazajött a gyárból és felolvasta neki. Nagymama mindig nagyon sírt ilyenkor, de hitte, hogy a fia haza fog jönni a fogságból. És végül, sok szenvedés után csakugyan megszabadult, 1948 októberében hazakerült, bár még egy hónapig Foksányban tartották, hogy süsse a kenyeret a többieknek – akiket szintén visszatartottak –, mert pék volt. Testvérével együtt a háború után, 40–45 évesen nősült meg.
Nagymamának ekkor az egyik öccse kérte a segítségét, mert a felesége rákos lett. Ez a testvér is molnár lett, de öreg volt és beteges (a molnárok ellensége a lisztpor, ettől lesznek szilikózisos betegek). Nagymama is öreg volt már, amikor Imecsfalvára ment segíteni a testvérének, aki azonban nemsokára meghalt. Azután nem volt, aki elvégezze az írásbeli munkát, ráadásul rendkívül nagy mennyiségű gabonát kellett beszolgáltatni az államnak, amit potom pénzzel fizettek. Ezért nagymama a malmot eladta és hazajött.
Akkor már én is férjhez mentem, és nagymama segített a kisfiamat nevelni, de a háztartásból is kivette a részét. 87 éves korában halt meg, jó asszony volt, sokat tanultam tőle is. Áldott legyen az emléke!
Papp Irma ny. tanár, Kovászna
