Legutóbb pénteken, kora délutáni órákban történt meg, persze magára vessen, aki ilyenkor autóba ül. De mit tegyen az ember, ha pont akkor akadnak ügyes-bajos dolgai a város legtávolabbi pontjain, és még csomagot is kell cipelnie? Hát veszi a bátorságot és autóba ül. De számítva a várható őrületre, megfogadja, hogy semmi sem fogja kihozni a sodrából. Ígéret ide, ígéret oda, csak elborul az agya.

Alig kanyarodom ki a parkolóból a legközelebbi utcába, máris kezdődik. Az utca végén, ahol újabb kanyart kéne bevenni, teljes nagyságával áll egy böhöm méretű autó. Mögöttem dagad a sor, mindenki azt hiszi, hogy valaki elaludt az autóban, vagy nem meri bevenni a kanyart, és mivel én vagyok szem előtt, hát énreám dudálnak. Én is azt hiszem, amit ők, aztán látom, hogy a sarkon álló autóban senki nem ül, csak simán oda parkolták. Oda, ahol még kikerülni sem lehet, mert az utca egyirányú, és a mellettünk lévő sávon is folyamatosan érkeznek. Hátraintek, hogy nem én vagyok az akadály, bocs. Aztán ráérősen megérkezik az autó gazdája, teljes lelki nyugalommal beül és felszabadítja a terepet. Bingó, be lehet térni a következő utcába! De mit ad Isten, ott ugyanaz a mese. Itt egy „duba” áll szinte keresztben, félig az úton, félig a járdán. Itt még nincs cérnaszakadás, még röhögni is van lelkierőm azon, hogy ezek alighanem összebeszéltek, meg hogy lám-lám, máris tanul a böhöm négykerekű ráérős gazdája, az, aki eddig akadályozott, most maga is akadályozva van.

De az igazi kálvária még csak ezután következik. Mintha mindenki be lenne drogozva vagy egy méhesből szabadult volna, nyakában a rajjal, tömeges méreteket ölt a kapkodó őrület. Kemény munkát igényel, megsokszorozott figyelmet kell bevetni, hogy az ember valahogy kivédje a bajokat, ép bőrrel eljusson a tervezett célba. Hosszas lenne most mindenről beszámolni, de a lényeg az, hogy hazafelé vezetve már nagyon égnek áll a hajam, és hangosan szentségelek, a cérna már miszlikbe ment. Azon veszem észre magam, hogy én is mindjárt dudálni kezdek, pedig, komolyan, azt csak végső esetben szoktam, amikor valamiért muszáj. Nem ezt írja a közlekedési szabályzat is? Ne dudálj, csak ha muszáj! Ja, útközben kifogok két autósulist is, de én azokkal mindig türelmes vagyok. Mert emlékszem még, hogy én mennyit bénáztam annak idején. Úgyhogy hajrá, tanuljanak, engem is ki kellett várni.

Nem vagyok én a tökéletes sofőr példaképe, azért mégis újra elgondolkoztam azon, hogy mi a fene történik az emberekkel, hogyan lehet ilyen önző türelmetlenséggel kapkodni? És ez a kapkodás már nem csak az egymással szembeni figyelmetlenségről szól, hanem annak esetleges, sajnos gyakori következményeiről is. Szerencsésen hazaértem. Külön öröm, hogy nem ütöttem el a tilosban átsétáló mobilozót, és boldoggá tesz az is, hogy a hónapok óta bérelt parkolóhelyemen sem áll idegen autó. Nem szoktam felcsapni a sárga háromszöget, lusta vagyok arra, és bízom a mindenkori jóérzésben, hogy ha valaki beáll a helyemre, legalább hagy egy telefonszámot. Hát nem, már többször is máshol kellett letennem az autót, aztán, ha a „bitorló” távozott, hazahoznom a kis pirost.

Lehet, jobban járnék, igen sok szempontból, ha megválnék a kis pirostól és biciklire cserélném. Na, nem mintha akkor nagyobb biztonságban lennék!

Borítókép: Albert Levente