A Himnusz költője Kölcsey Ferenc képe legyen fenséges példa

2023. január 19., csütörtök, Történelmünk

1989 óta ünnepeljük január 22-én a magyar kultúra napját, annak emlékére, hogy Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a napon tisztázta le Csekén és jelölte meg dátummal a Himnusz kéziratát (Hymnus, a’ Magyar nép zivataros századaiból). Az Erkel Ferenc által 1844-ben megzenésített költemény össznemzeti imádsággá vált, hallgatólagosan nemzeti himnusszá, habár hivatalosan csak 1989-ben nevezték meg a magyar állam himnuszaként, ekkor került be a Magyar Köztársaság Alkotmányába. Szerzője, Kölcsey Ferenc Sződemeteren született 1790. augusztus 8-án, Szatmárcsekén hunyt el 1838. augusztus 24-én. Költő, nyelvújító, politikus, a Kisfaludy Társaság alapító tagja, a Magyar Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagja volt. Kölcsey halála után Eötvös József, a későbbi művelődési miniszter tartott emlékbeszédet a Magyar Tudományos Akadémia ünnepi ülésén 1839-ben. Mai Történelmünk rovatunkban ebből közlünk részleteket a Fenyő Iván által szerkesztett, Eötvös József: Arcképek és programok című gyűjteményes kötetéből (Budapest, Magyar Helikon Kiadó, 1975).

Kölcsey Ferenc Közép-Szolnok vármegye Sződemeter helységében született 1790. augusztus 8-án. Egy régi családnak ivadéka, nem gazdag, de tisztelt szülők gyermeke. Egyszerűen s nyugodtan folytak első évei, s habár a gyermekben rejlik mindig csírája a férfi legszebb tetteinek, s a kebel, melyet tiszta lángok oltárának szentelt a végzet, a gyermekkor boldog benyomásai között fejlődik erőssé: nincs, amit Kölcseynek ezen korából emlékezetre méltót felhozhatnék, legfeljebb azt, hogy a sors, midőn őt a himlő következésében egyik szemétől megfosztá, a gyermeket jókor szenvedni tanította, s tizenegy éves korában, anyjának halála által, még gyermeki játékai között inté, hogy életünkben, hol az idő mindent elrabol, veszteséghez kell szoknunk.

Ő árva volt; egy kis ház nádfödele alatt s a debreceni kollégium iskoláiban, hol a gyermek dicső pályájára készült, távol a világ fényűzésétől, szerény egyszerűségében, így folytak el ifjúságának első évei. De nem örömtelenül! Kinek szívét arra alkotá a természet, hogy szeressen, azt nehéz csapások érhetik, de semmi sem foszthatja meg attól, ami őt szeretni készti, s Kölcseynek, kit a sors oly jókor megfosztott anyjától, s ki a jövőbe tekintve nem buzdíthatá magát a gondolattal, hogy szülőjének feje, ha azt az évek terhe lehajtá, emelkedni fog, ha gyermekére néz; az árva, szegény, a magános gyermeknek a végzet barátokat adott, hogy a teli gyermekszív el ne csüggedjen, s a barátság nyájas érzései között nőjön annyira, hogy egykor egy hazát foghasson körül. Kevesen voltak e barátok, s közülük csak egy maradt meg, kinek ezen emlékeket köszönöm; de a költőgyermek, kit gyengesége s talán még inkább komolyabb kedélye a zajgó csoport lármás örömeiből kizárt, ezeknek körében kielégítve érzé magát. Hisz ő, habár még senki nem sejdíté, hogy a nyájas gyermek egykor honának nagy dalnoka leend, költő volt már akkor is, költő a szó legszorosabb értelmében, nem ajkán, hanem keblében hordva szent tüzet. – Nem azon hideg művészet, melynek érdeme szavakban, szépsége ragyogó képekben áll, tevé költőnek őt; nem azon szívtelen mesterség, mely a világtól visszavonulva színlelt fájdalmakat s nem érzett gyönyört énekel, s egy percig csodálva, eltűnik, mint a meteor, fényesen, de haszontalanul futva át a pályán, melyen soha meleget nem terjeszte: de költővé tevé őt a szent szeretet, mely a gyermeki lelket eltölté, azon lelkesülés, mely keblét nagy tettek emlékinél áthatotta; a költészet, mely a szívből eredve a szívhez szól; a rejtélyes erő, mely a gyermeki kebelben támad, bizonytalanul, dalra vagy nagy tettekre fog­ja-e ragadni az ifjút; a tűz, mely a keblet sokáig kínokkal tölti, míg végre kitör s a meggyújtott szövétnekként magának fényt, látkörének világot ad: ezen költészet élt, forrott, lángolt már a gyermekben is; s ha tizenegy éves tanulótársaival, zajos játék helyett, Debrecen véghetlen határain nagy Athenaet képzele magának, s gyermeki kezével a város homokhalmai között Hellász hőseinek emlékeket emelt: az, ami e foglalatosságokat oly kedvesekké tevé, azon költői lélek vala, mely miután a gyermek-emelte emlékek rég eltűntek, az ifjút nem hagyá megfeledkezni a gyermek szent lelkesüléséről, – s mely később is egész életének nemes irányát meghatározá.

A gyermek Kölcsey nem hasztalan gyönyörködött a régiek emlékein. Elméje nagyobb, kedélye mélyebb vala, mint hogy a klasszikusokban csak filológiai szépségeket keressen, és Tacitusnak fenséges gyűlölésében csak a stíl erejét, s a római respublika történeteiben csak Livius nevelt simaságát érezze. Ő sejté, hogy a történet több lehet puszta terméketlen tudománynál; sejté, hogy nagy polgári erények nemcsak az Olympus árnyéka alatt, nemcsak ott, hol az ióniai tenger mossa a köves partokat, vagy a héthalmú város falai között találnak helyet: hanem hogy Hellász s Róma lehet minden hely, ahol az emberek hazájokat szeretik s érte halni tudnak. Sejté, érezte ezt a gyermek, s nem gondola többé árvának magát e világon. Szeretni kezdé hazáját, nem azon hideg, önös szeretettel, mely önjavához ragaszkodva kiváltságokban vagy címerekben keresi azt, miért küzdenie kell; nem azon számító okossággal, mely vagyon vagy dicsőség után fáradozva, nemes tettekre buzdíthat, de nem nemesíti azt, kinek keblét eltölté: de szeretni kezdé hazáját azon szent, véghetetlen szeretettel, mely nem számít, nem gondol magára, hanem áldozik, ha kell, vérét ontva egy pillanatban, ha kell, évekig nehéz járomban szolgálja hazáját; szeretni kezdé múltjában, szép, de oly szomorú emlékeivel; szeretni jövőjében, mely iránt szívét több remény s aggodalom tölté el, mint saját jövőjéért. (…)

Kölcsey nem változott, s ez legszebb dicsérete. Mi a gyermek szívét erősebben dobogtatá, mi az ifjú képzetében fenségesen emelkedék, miről élete küszöbén álmodozott: azért lángolt, azért remélt, azért küzdött a férfi élete végpercéig, mint a nap, mely az égen áthaladva, messzebb és messzebb körökre terjeszti sugárait, de tisztán s ragyogva mindig, – amely, ha bérceink mögött eltűnt, ugyanazon színekkel borítja egünket, melyekben egykor fölkelt.

(…) Ő, ki mint ifjú csak a tudományoknak élt, kit lelkének minden vágya oda vont, ki szűk körében elzárva érzé magát, s utakról álmodozott: nem tölté-e napjait falusi magányban, elkülönözve barátaitól, minden tudományos segélyektől, csak önkeblében hordva költői világát; nem viselte-e panasz nélkül a nehéz nyűgöt, mellyel a házi gond mindig növekvő súllyal terhelé fejét? S nem azon veleszületett szeretet, azon nemes indulat, mely őt áldozni készté, volt-e az, mi által ennyi teher neki könnyűnek látszott, sőt, mi által legforróbb vágyairól lemondva, mégis örömöket talált? Örömöket, ha testvérének fiára nézett, kit magához vett, és a gyermek játékainál ön boldogabb kora jutott eszébe, és az, hogy saját áldozatjai által növendékét talán megőrizheti azon fájdalmaktól, melyeken maga keresztülment; örömöket, ha körültekintve egy kört látott, melynek lelke ő volt, melyet ő éltetett, ő emelt, ő boldogított, s magába szállva érzé, hogy az emberi szív soha nem áll közelebb Istenhez, mint mikor áldozik. (…)

De forduljunk az íróhoz, kinek munkássága e kört közelebbről érdekli. Vannak időszakok a nemzetek életében, hol a művészet egy hatalmas ember vagy lelkesült nemzet pártolása által mintegy mesterségesen növeltetik. Augustus kiterjeszti pártoló kezeit, s a római költészet arany százada kezdődik; a Medicik megnyitják házaikat, s az olasz művészet tetőpontjára hág; XIV. Lajos trónja mellé nagy elméket kíván, s az elmék, mintha a hatalmasnak minden hódolna, feltámadnak. De vajon Kölcsey ily körülmények között kezdé-e munkásságát? A költő, midőn először lantjához fogott, várhata-e dús jutalmat? Vagy ha nem, várhatá-e legalább azon köz-elismerést, mely a nemes szívnek kedvesebb minden jutalomnál? Tekintsünk vissza a múltba, s piruljunk; vagy inkább örüljünk, hogy e kor elmúlt, s hogy, hála néhány nemes kebel fáradozásainak! többé nem fog átokként uralkodni hazánkon. Ó! fogja-e hinni a jövendő, hogy valaha ily kor létezhetett; hogy nemzet, megtartva elődei nevét, nemes vérökkel szerzett hazáját s törvényeit, annyira elfajulhatott, hogy nemzetiségéről lemondjon, nem egy hatalmas ellen nyomása által kényszerítve, nem harcok s véres üldözés között, hanem önként, erőtlenül tespedve, hona szent határai között gyáván utánozva más népek nyelvét és szokásait, mintha egy holtnak idegen fénnyel s ékességekkel el lehetne takarni rothadását? – Fogják-e hinni boldogabb unokáink, hogy volt idő, midőn a magyar idegen vala szülőföldjén, midőn maga a nyelv, melyet kincsként hagyának reánk elődeink, a nyelv, melynél a szabadságnak erősebb védfala nincs, mint köszörületlen gyémánt a tudatlanok által lábbal tapodtatott, s egy kis fényesebb ércért kicseréltetett: mint Amerika vadjai egy tükör-töredékért adják aranyukat? Fogják-e hinni unokáink, kikre fáradozásaink után talán szebb napok várnak, hogy a nemzetiségért, melyre ők büszkék lesznek, küzdeni kelle, nem idegen hatalom, hanem magyarok ellen, azoknak hideg visszavonulása ellen, kik eldődeiktől fényes nevet s birtokot, nemzetöktől a törvény minden áldásit nyerték örökségül? Ó, ha eljő az idő, melyben ez hihetetlennek fog látszani: el ne felejtsék gyermekeink soha, mily hosszú küzdelmek után jutottak ennyire; el ne felejtsék, hogy a nemzet első dalnokai megvetve, első honfiai kikacagva élték napjaikat; s ha majdan a nemzetnek egy valóban nagy költője lesz: emlékezzék meg, hogy a lantnak, mely kezében most oly szépen hangozik, több nemzedék hangoztatta húrjait, s hogy érzelmeinek kifejezésére nem találna nyelvünkben szavakat, ha nem találkoztak volna, kik annak kimívelésére szentelve életöket, hazájok jövőjének mindent feláldoztak, még saját dicsőségüket is; és ha nemzetünk dicsőségének magas épületje, melyet mi csak vágyainkban látánk, majdan állni fog: akkor emlékezzenek utódaink, mennyi kő fekszik a föld alatt elrejtve, s mily erősöknek kell lenni az alapoknak, melyek ennyit elviselnek. Emlékezzenek korunkra, s mondjanak áldást Kölcsey pora fölött.

Nem akarok bővebben szólni kritikáiról, melyekre egy dicső társunk fölötti emlékbeszédében oly fájdalmasan tekintett vissza; csak azon meggyőződésemet akarom kimondani, hogy a kritika, ha valaha szükséges, éppen nagy mesterek műveinél az, nehogy a csodáló ivadék azt utánozza, mi a legjobb munkában is hibás, hogy Kölcsey éppen ezen nézettől vezettetve írá kritikáit, s hogy általok a nemzeti irodalomnak nagy szolgálatot tett, nagyot s bizonyára a legnehezebbet: mert nemes szívének semmi sem fájhatott inkább, mint hibákat mutatni fel ott, hol nagy tökélyeket ismert s tisztelt. – Hogy nem kajánság, hanem a legtisztább érzemények sugallták e kritikát, azon az, ki Kölcseyt s e munkáit ismeri, bizonyára nem kételkedik, ha nem tudnók is, hogy az, ki a babért maga megérdemlé, azt másoktól nem szokta irigyelni. – És ha a kritikus, ha Homér fordítója s a filozóf a haladó idővel más, talán jelesebb vagy legalább újabb nevek előtt homályba szoríttatnék is, nem fog-e fennmaradni a költő? Nem fognak-e a dalok, melyek korunkat lelkesítik, lelkesedést gerjeszteni a késő unokáknál is és tiszteletet az iránt, aki oly lángolón tuda érezni, s kinek az megadta a szó hatalmát, hogy kimondva korának érzeményeit, míg él, dísze legyen, s emléke, ha meghalt? A nyelv, melyen ő írt s mi szólunk, elavulhat, új, hatalmasabb dalnokok jöhetnek; de az érzemények, melyeket dalai kimondanak, nem avulhatnak el. Nem a föld hatalmasainak dicséretére alázta meg ő a reábízott szent kobozt; dala nem hódolt kora hibáinak, nem hangoztatá a pillanat szenvedélyeit, hanem zengé azon szent szerelmet, mely, míg emberek lesznek, a jó s nemesnek magvaként keblökben élni fog; zengé a hazát és szabadságot, melynek szeretete tiszta keblében lángolni meg nem szűnt, s míg emberek nyelvünket érteni fogják, s e drága földön magyarok laknak, a szerelem s haza dalnoka visszhangra fog találni határai között.

De bármi szép a gondolat, hogy nevünk fenn fog maradni az emberek között, van valami ennél boldogítóbb, s ez a meggyőződés, hogy korunknak hasznos polgárai valánk, s helyünket, melyre a végezet állított, betöltve, a nehéz munkában, melyben századunk egy jobb jövő után törekszik, mi is részt vevénk; s Kölcsey minden jó s nemesért lángoló keblével érzé, hogy e hazában, melynek véres sebeit az idő még alig gyógyíthatá meg, a jó polgárnak nemcsak kesergeni az elveszett fényért, hanem cselekednie is kell. Érzé, s a negyven esztendős férfi előtt új pálya nyílt új cselekvésre. 1828-ban jelent meg Kölcsey először Szatmár nemes közönsége előtt, s kevés hónappal megjelenése után kineveztetvén a megye tiszteleti főjegyzőjévé, csak akkor kezdé polgári életét. Megelégedve szerény hivatalával, s érezve, hogy nincsen kör, melyben embertársaink javát előmozdítani s a hazának szolgálni ne volna dicső: csak hivatalának pontos teljesítése s megyéjének megelégedése vala a jutalom, mely után vágyódott. De a közönség, mely érdemeit jobban ismeré, nem akarta, hogy ily férfiú csak egy törvényhatóság szűk határainak szentelje munkásságát, s midőn a még rövid időig, de már egészen ismert polgárt országgyűlési követének választá, tehetségeinek fényesebb pályát nyitott. A haza Kölcseyben eddig csak az írót ismeré, de vajon e férfiú, midőn őt a törvényhozási pályán láttuk, nem múlta-e felül legszebb várakozásaikat, kik egykor csak a költőnek virágait ismerték? Nem bámultak-e, midőn észrevevék, hogy e fa, mely eddig csak virágzott, azalatt mennyire nőtt? s kik nyájas dalainak örültek, várták-e, hogy e szelíd hang ily erős lesz, ha majd egy nemzethez szól? (…) Nem kételkedett nemzetében; ő nem hiheté, hogy e nemzet, melyet Isten Ázsia közepéből e földre vezérlett, s melyet fenntarta annyi csaták között, hivatásának már megfelelt; hogy míg minden nemzet halad, mívelődik, erősbül, míg mindenünnen egy szebb jövő hajnala emelkedik: csak nekünk nem szabad reménylenünk, mintha az egyenetlenség és viszálkodás örök átokként volna kimondva e hon felett! Kölcsey bízott a jövőben, s éppen mert bízott, mert szavát soha hiúság vagy nagyravágyás, hanem mindig a legtisztább honszeretet s meggyőződés hangoztatá, azért vala oly erős, oly ellenállhatatlan e szó.

Nem szándékom Kölcsey országos pályáját taglalni. (…) ő tisztán futá át a nehéz pályát, s tisztán fog állani emlékeinkben, mint oly férfiú, kit nem önzés, hanem honszeretet lelkesített; s ki, midőn azon meggyőződésből indult ki, hogy e föld nem egyeseknek, hanem az egész emberi nemnek élvezetére adatott, oly elvekért fáradott, melyeket a jövő kor létesíteni fog. Haza s király iránti hívséget énekelt a gyermek első dalában; haza s király iránti hívség lelkesíté őt végsóhajtásig. (…) e név dicső fog maradni közöttünk, mint ama sziklák tenger közepette, melyeket a reájok csapdosó mocskos hullám csak tisztábbra mos.

Ő elment, elment oda, hol a szív megpihen nehéz földi útja után, hová barátink könnyei nem hatnak, hol ellenségeink csapásai nem bántanak többé. Egy puszta sír a Túr partjain fogadá be nemes kebelét; csak az elhagyott háznép és néha egy hív, ki barátjának sírjához vándorol, ismerik a helyet, hol Kölcsey nyugoszik.

(…) mi őt nem fogjuk felejteni, nem mi, kik barátai valánk, s nem azon ifjú nemzedék, melyet annyi reménnyel nőni látott. Reátok, lelkes ifjúság! reátok legyen bízva emléke. Nézzétek életét, s legyen képe fenséges példa előttetek. Nézzétek őt, az árvát, a szegényt, a gyengélkedőt, s tudjátok, őt hazájának szent szeretete vezérlé ily magasra, s közöttetek senki sincs, ki dicsőn nem ragyoghatna, mint ő, ha keblét ily tiszta lángok töltik el. (…) Nézzetek Kölcseyre, nézzétek fáradhatatlan szorgalmát, le nem győzhető állhatatosságát, s tanuljatok reményleni, tűrni s fáradni, mint ő. – S ha egykor eljövendenek a boldogabb napok, midőn a magyar Istenéhez emelve kezeit egy nagy, dicső nemzetnek érezheti magát; ha az idő eljő, hol testvérnépeit nem követni többé, hanem velök egy cél felé egyenlő léptekkel haladni fog; ha ez áldott földön a hosszú véreső után végre derült napok megtermik az áldást, melyért mi saját szerencsénket, mint a magot, elvetettük, s izzadtunk s imádkoztunk annyi éven át; ha eljő az idő, melyet dicső barátunk lelkének forró kívánataival felhítt: akkor gondoljatok a rég elhamvadott honfira, ki a Túr partjain egy puszta sírban pihen, s mondjatok áldást nyugalma fölött. Ő értetek élt.

Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket! Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Szavazás
Hol tervez nyaralni idén?









eredmények
szavazatok száma 547
szavazógép
2023-01-19: Jegyzet - Váry O. Péter:

Szökőkút (Városjáró)

Aki sokat jár, sokat lát. Különösen a tömbháznegyedekben. Ahol nem szokás nézelődnie annak, aki nem a környéken lakik, aki viszont igen, az elles ezt-azt a szomszédtól. A jó példa azonban ritkán talál követőkre.
2023-01-19: Magazin - :

Kétszáz éve született Madách Imre

Kétszáz éve, 1823. január 20-án született Madách Imre, Az ember tragédiája szerzője. A sokáig színpadi előadásra alkalmatlannak vélt drámai költeményt csak 1883. szeptember 21-én mutatták be először a Nemzeti Színházban, Paulay Ede rendezésében. Azóta számos magyar és külföldi teátrum tűzte műsorára, s ezzel nyílt meg a Duna-parton felépített új Nemzeti Színház 2002. március 15-én. Az ember tragédiája első színrevitele előtti tisztelgésként szeptember 21-ét a Magyar Írók Szövetsége kezdeményezésére a magyar dráma napjává nyilvánították.