Soklakrészes épületekkel telezsúfolt lakónegyedek zöldövezeteire – leegyszerűsítve – kétféle állapot jellemző: a gondozottság vagy a gondozatlanság. Előbbi akkor következik be, ha a tömbházban él egy, két, jó esetben több olyan gazdaszellemű lakó, akit gyökerei köteleznek: aki élete során megtanulta a természet körforgása által diktált rendet, aki valahol, valamilyen formában elsajátította a dolgok egymásutániságának logikáját. Az ilyen emberek környezete rendezett, ápolt, az őket körülvevő tenyérnyi zöldet nem zsúfolják tele növényekkel, pláne nem facsemetékkel, melyek aztán megnőve egymást fojtogatják, de még az alsóbb szintek lakóinak életét is beárnyékolják. Az ilyen helyeken virágok színesítik a gyepet, kerítést is csak addig tesznek a járda mellé, míg az élő sövény eléggé megerősödik ahhoz, hogy térválasztó szerepét betölthesse. Városszerte sok ilyet látni, többnyire észrevétlenek is maradnak, mert az ember már csak olyan: ami természetes, azon átsiklik a tekintete.

Aztán van, ahol nem kerül senki, aki idejéből szűkebb környezetére áldozzon. No, az ilyen helyeken már megakad a járókelő szeme, hiszen az elvadult bozót, a dudva közt megbújó szemét, az esőlét az épület oldalára csorgató csatorna, a kerítésre már csak maradékaiban emlékeztető rozsdás vascsövek nem nyújtanak szép látványt. Az ilyen helyeken a szél is csak kényszerből fúj, s ha madarak tévednének arra, gyorsan odébb rebbennek. Csupán a kóbor kutyák vélik menedékhelynek, bár lelkük mélyén ők is elítélik az ember nemtörődömségét.

És vannak olyan helyek, ahol a tömbházban élők zömét ugyan nem érdekli a falon túli világ, de néhány – jellemzően földszinti – lakó annál nagyobb hévvel veti bele magát környezete átalakításába. Elkeríti az ablaka alatti részt, amit immár saját birtokának vél, következésképp úgy rendezi be, ahogy ízlése megköveteli, illetve tehetőssége megengedi. Ilyenekről volt szó már ebben a rovatban, ritkán a dicséret hangján: nem tehetek róla, a giccs, bármilyen alakban jelenjék is meg, támadólag hat esztétikai érzékemre. A kerti törpe még csak egy enyhe pofon, a levágott fatörzsről fürkésző műgólya már felér egy komolyabb ökölcsapással, a gumiabroncsból eszkabált kerekes kút olyan, mint egy rendes hasbarúgás, de a szobrokkal övezett sétány, na, az már övön aluli ütés. Ezekhez képest a szökőkút csak egy löff, amolyan szeretetteljes atyai tarkón veregetés, amit bizonyos helyzetekben nevelő hatással oszt ki a szülő, de gyöngéden, nem a megemlegettetés szándékával.

Mert a szökőkút egy fölöttébb élelmes és rendkívül hasznos találmány. Mint oly sok esetben, ezúttal is a természet adta a mintát, eredeti rendeltetését tekintve közkút volt, a Napkirály óta vált Európában kertek, parkok díszítő elemévé, ma már nélkülözhetetlen, hűsölésre, pancsolásra egyaránt alkalmas városi bútor. Nálunk a központban három is van – de mit tegyen a tömbházlakó, aki a főtérre csak olyankor megy, ha a környéken dolga akad? Hát készít magának szökőkutat az ablaka alatt, hogy nyári hőségben vígan csobogjon benne a víz, s bár a kicsinyke alkalmatosság nem nagyon hűsít, de legalább azt az illúziót kelti – kell manapság ennél több?

Sétára fel, kedves tömbházlakó polgártársaim, tessék megkeresni egy virágról elnevezett utcában a rózsák közé telepített szökőkutat, aztán már csak egy kis lelemény, és némi kézügyesség szükségeltetik. Épp csak az utca túloldalára ne nézzenek: ott egy hasba rúgás várja Önöket.