– Hát te még itt vagy?! – kiáltottak rá. – Nem tudod talán, hogy mögöttünk hószárnyakon közelít a félelmetes, hideg tél? Egy-kettő, bújj a kamrába!
Szegény alma nagyon megrémült, és ijedtében még jobban elzöldült. Mitévő legyen? Hiszen ment volna ő szívesen a kamrába, de nem szedték le, mivel olyan halvány az orcája.
– Szél, szél, lökj le, kérlek, a földre! – könyörgött. A szél jól szemügyre vette az almát.
– Nem vagy még elég piros – dörmögte –, de hát semmi közöm hozzá. Ha úgy kívánod, lelöklek a földre. Jó nagyot fújt, és megrázta az almafát.
Az alma lepottyant és hosszan gurult a fűben. Épp arra ment a kerti manó. Pókhálóból volt a zekéje, nagy, kerek szalmakalapot viselt a fején. Megbotlott az almában.
– Hát te mit keresel itt? – kiáltotta. – Nem tudod talán, hogy a vadlibák mögött hószárnyakon közelít a félelmetes, hideg tél? Bármely pillanatban beronthat a kertbe. Gyorsan bújj a kamrába!
– Bújnék én örömest – mondta az alma –, de nem tehetem. Nincs még pír az orcámon, nem akarnak befogadni.
– Hát ezen igazán könnyű segíteni! – kacagott fel vidáman a kerti manó. – Várj csak egy cseppet!
Száraz fűszálakból fürgén ecsetet kötött, arany napsugarakat olvasztott egy kettétört mákfejbe, jól elkeverte frissen szedett hajnali harmattal, s gyönyörű, kicsattanó pirospozsgásra festette a sápadt alma pufók orcáját.
– Köszönöm, köszönöm! – hálálkodott az alma, és felderült.
Hevert a szép piros alma a fűben. Gyerekek jöttek a kertbe, észrevették, odaszaladtak.
– Nézzétek, milyen gyönyörű alma!
Gyorsan felkapták, vitték a kamrába, szépen beillesztették a többi alma közé a polcra, s hát egy se volt oly szép, ő volt mind közt a legnagyobb, legkövérebb, legpirosabb, leggyönyörűbb!
Vidáman kuksolt a polcon. Jöhetett már a tél!