Olvasom Salamon András kötetét* Attila életéről, azaz a munkáiról, rendezéseiről, hiszen Kiss Attilának a színház volt az élete. A szerző ezt vizsgálja, mint akit tehetsége erre predesztinált. Az okokat, amiért nem úgy sikerült alkotói pályafutása, ahogy megérdemelte volna, ha a képességeihez mérjük és nem a lehetőségeihez a megvalósításokat. A könyvből süt az emberbaráti megértés, a mérhetetlen empátia. Mivel Attila tehetsége okán sokkal többet nyújthatott volna, a magyarországi elmaradt elismerés szinte neki, az írónak fáj jobban.
Seprődi Kiss Attilának otthonról minden megadatott – tudjuk meg a kötetből –, addig tanulhatott, ameddig meg nem szerezte a szülei által elvárt legmagasabb iskolai ismereteket. Három nyelvet beszélt, jól ismerte és szerette az irodalmat-színházat, jól táncolt... Egyedüli gyerekként elkényeztetettnek is tarthatnánk, ha nem mondana ennek ellent szigorú/következetes tovább taníttatása/tanulása. A Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet befejezése után elvégezte Bukarestben a rendezői szakot is.
A könyvben leplezetlenül áll előttünk, rendezett előadásaiban, sikereiben, kudarcaiban.
Ha sokáig kell elszenvedni az elnyomást, mellőztetést, az elismerés hiányát, nem biztos, hogy belerokkanás nélkül, nemes tartással kibírja az ember. Főleg, ha olyan nyugtalan, érzékeny természettel megáldott, mint Attila volt. Általában az értelmiségiek abban az időben, Ceaușescu diktatúrájában folyton ittak, dumáltak, vitatkoztak, lelkesedtek, eszmét cseréltek, kritizáltak, műértettek. A nyárspolgár ezt nem értheti, hogy mennyire kell egy hely, ahol meg lehet és meg kell vitatni a dolgokat, hisz másképp nincs előbbre lépés. Az más kérdés, hogy ki hogyan bírja. Pályám kezdetén boldogan kapcsolódtam (volna) be a Sugás asztalánál a beszélgetésekbe, de a hallgatás jutott nekem (volt is mit, mind műveltebbek, dörzsöltebbek, tájékozottabbak voltak nálam), és elég gyorsan kidőltem mellőlük.
A fontos csatákat azonban nem ott lehetett megnyerni, hanem a színházban. Attila volt a fiatal, a friss szem, de Bandi úr, ahogy a színház főrendezőjét, Völgyesi Andrást szólították, nyilván nagyobb tekintélynek örvendett, mint ő. Főrendezőként Bandi úr rendezte a jobb, fajsúlyosabb darabokat, Kiss Attila a többit. Ebben semmi különös nem volt, nyilván ő volt a fiatalabb, tapasztalatlanabb. De ha a klubban vagy a kávézóban beszélgethettünk valamelyikükkel, az Attila volt, Bandi úr ritkán ereszkedett le oda. Mindkettőjüknek megvolt a saját csapata, de egyértelmű volt a különbség a rendezéshez való hozzáállásban közte és Völgyesi András között. Utóbbi komótos, koránál fogva is kényelmesebb habitusú, Attila lelkes, robbanékony, tele jóindulatú feszültséggel, nem fogta vissza magát, nem udvariaskodott, partnernek nézte a színészt. Nyilván, hisz ő maga is az volt. Fiatalsága és természetes viselkedése miatt közelebb állt hozzánk.
Salamon András könyvéből megismerhetjük Seprődi Kiss Attila egész munkásságát – ami nekünk azért volt akkortájt lehetetlen, mert a körülmények a színházhoz ragasztottak. Akinek családja is volt, nehezen mozdulhatott a városból, minden idejét a színházban és otthon töltötte – próbák, előadások, időnkénti szabad idők, ha épp nem volt próba, előadás. Nem láthattuk más városokban rendezett előadásait.
A kötet Seprődi Kiss Attila bukaresti tanulmányairól, meghívásairól, más városokban és a határon túl rendezett előadásairól is mindent felölel. A szerző végigkíséri és elemzi az előadásokat, azokat is, amelyeket nem láthatott. Értesülhetünk arról, hogyan értékelték őt másutt, hiszen hívták, és sikerei is voltak. Alaposan megismerhető a kötetből a pályaív, amelyet befutott. Szemelvényeket olvashatunk újságcikkekből, kritikákból, tudományosan dokumentálja könyvét a szerző, mindezt pedig kiegészíti saját és résztvevők-szemtanúk emlékeivel is. Az előadások alapos elemzéséből Kiss Attila életét ismerjük meg, ami gyakorlatilag rendezéseiben realizálódik. Hisz valóban mindene volt a színház.
Salamon András a művész csalódását, meg nem értettsége miatti keserűségét is megírja. A romániai színházi áramlatokat összevetve a magyarországi színházi állapotokkal Seprődi Kiss Attila rendezésein keresztül, arra is választ keres a szerző, hogy mi az oka az erdélyi magyar és magyarországi magyar színjátszás közötti különbség(ek)nek. Miért nem fogékonyak például Caragiale zseniális, szarkasztikus humorára a határon túl? Pedig Attila újrafordította, ezáltal is aktualizálva, ezeket a darabokat.
A szerző arra is rámutat – ha hajlandók vagyunk végigkísérni őt Seprődi Kiss Attila életútján és végiggondolni a mindenkori színház feladatát –, hogy mivel jár(hat) a helyváltoztatás ezen a pályán. Rendezőnk a román színházművészet és az erdélyi magyar színjátszás mellein nőtt fel, kicsit mostohagyerekként. Igazán melegen nem ölelte keblére egyik sem, holott sokkal többre érdemes művész volt, tanúsíthatjuk. Azt a bizalmat, amit ő tudott előlegezni a színésznek, akit kiosztott, azt a baráti, munkatársi kapcsolatot, amit ő tudott kialakítani a színészeivel, kevesen tudták. De a pikszisbe nem elég beleesni, benne is kell tudni maradni. Ehhez nem volt se szerencséje, se gyomra.
Rendezői hitvallása is módosult áttelepülésével. Minden áttelepülő szembesült ezzel: ami miatt fontos volt a színház otthon, Erdélyben, az itt, az anyaországban nem létezik. Más nyomoroknak van kitéve itt az ember. Amit Erdélyben, az elnyomás légkörében „egy akolhoz tartozásnak” tudtunk, az itt szétesett a „mindenki a maga ismerősét segíti” magatartásra. Kivételek persze mindig vannak, itt is voltak – ám ehhez időre, átállási alkalmazkodásra, optimizmusra és szemléletváltásra volt/lett volna szükség. Ezt is érinti a kötet: mit jelentett a rendszerváltás mindkét országban a kultúrára, a színházra nézvést.
A szerző a józan szeretet kissé bosszús hangján szól az erdélyi magyar rendező Caragiale-szakértelmét nem méltányoló anyaországi közönségről, azokról a nézőkről, akiket a sors megajándékozott egy tehetséges rendezővel, de nem becsülték meg. Vergődésében sokan osztoztunk. Ő volt egyik reménysége azoknak a fiatal rendezőknek, akik megismerték Bukarestben az akkori színházi világ legkorszerűbb, legizgalmasabb áramlatait. Megadatott neki a lehetőség, hogy forrásba hozza az elnyomás légkörében alélni készülő színházat. Azt a színházat, amelynek formabontó és bátor, egyéni látásukat megvalósító rendezőkre volt szüksége ahhoz, hogy a hatalom, az uralkodó konjunktúra bele ne fullassza a középszerűségbe. Ahogy erősödött az elnyomás, úgy pattantak ki a formabontóbb előadások, de a szakmai irigység sem maradt el. Közel a rendszerváltozáshoz, de azt még csak nem is álmodva, nem remélhetve – olyan sötétség volt még akkor –, kínjában telepedett a határon túlra Seprődi Kiss Attila.
És változott a szempont, a szemszög, a mit-miért-hogyan – a színház elemi törvényei szerint. Azoknak kell játszani, akik bejönnek a színházba. Más körülmények adattak, a dolgok súlya is változott. Ami fájt ott, itt nem fájhatott. Amiért ott kellett küzdeni, itt nem kellett. Akkor még abszurd volt elvárni a színháztól, hogy olyan előadást rendezzen, amely nem ennek a közönségnek szól. Hogyan is érthette volna Caragialét a magyar, ha sosem nyögött a román kormány alatt? Még a szocializmusunk sem hasonlított. Érthető, hogy a rendező érdeklődése irányt váltott. Ami a románoknak Caragiale volt, azt a magyaroknak a cigány és zsidó viccek jelentették, ami nem vérre, csak humorra ment.
Figyelemre méltó a szerző többszöri megjegyzése, hogy Erdélyben sem értette és élvezte mindenki Seprődi Kiss Attila Caragiale-rendezéseit, de Bíró Béla pontosan értette őt, mert képes volt két lépést hátrálni, hogy jobban rálásson az egészre. Ez a fókuszváltás segített neki felfogni a lényeget Kiss Attila rendezéseiből. Salamon András könyve azért is különül el az eddig olvasott elemzésektől, mert nemcsak az előadást tanulmányozza, hanem a körülmények hatását, a rendezői véleményt a színész emlékeivel társítva, de segítségül hívva a kritikákat, az azokban megírt ellentmondásokat, különféle véleményeket is. Ez a Philther-módszer, amelyet jó ideje alkalmaznak a színházkutatók, ezzel élt e kötet szerzője is. Megírta Seprődi Kiss Attilát az utókornak.
Az egykori sepsiszentgyörgyi színházi rendező pályáját a kortárs tanár foglalta össze egy minden előadásra kiterjedő, átfogó tanulmánykötetben. A tanár, aki közelről figyelhette munkásságát, láthatta előadásait, szerethette, értékelhette, drukkolhatott érte. Megőrizhette független, részre nem hajló ítéletét mint néző és színházbarát.
A könyv dokumentumainak, fényképeinek összegyűjtésében a rendező fia, Seprődi Kiss Árpád Attila és Dancs Árpád, a sepsiszentgyörgyi színház krónikása segítette a szerzőt. Nánay István, Kovács Levente emlékeikkel és az előadások szakmai értékeléseivel, Boros Kinga a könyv kiadásában támogatták, Rostás Péter Emese a szöveg gondozását vállalta. A dokumentumok összegyűjtésében Budapestről, Marosvásárhelyről, Kolozsvárról, Kecskemétről, Egerből vállaltak részt olyanok, akik ismerték, játszottak rendezéseiben vagy csak látták Attila előadásait.
Nászta Katalin
* Salamon András: Seprődi Kiss Attila rácsai – Egy rendező életútja. UArtPress Kiadó, Marosvásárhely
