A vidéken megtelepedett, latin nyelven közlő költő, Publius Vergilius Maro (i. e. 70, Andes – i. e. 19, Brundisium) személyére latintanár édesapám hívta fel a figyelmemet, amikor a Bolyai Tudományegyetem természetrajzi fakultásán tanultam, és könyvei között kezembe került az Aeneis neves költőjének kötete.
A Georgica négy nagy fejezetében Vergilius a földművelés, állattenyésztés, méhészet korabeli tudományának ismeretében ad példát és tanácsot a hozzá hasonló vidéki életet élőknek. Ugyan a kezembe került könyv nem a teljes négy részből álló munka volt, hanem csak annak kivonata, de érdekessége abban állt számomra, hogy úgy lehetett olvasni, mint ama ötvenes években megjelent mezőgazdasági ismereteket taglalókat. Még az is megfordult a fejemben, hogy e könyvből írjam az államvizsga-dolgozatomat, de végül a mi évfolyamunktól nem kérték a dolgozatokat.
Vergiliust Octavianus császár is meglátogatta, a költő pedig felolvasta neki a hét évig készült Georgicát (az Aeneisra tizenegy évet szánt). Keressünk a könyvből egy részletet, csupán szemléltetésül: „Dolgozó méhek és herék. Ha a rajok bizonytalanul röpködnek és a szabadban kószálnak, és a mézzel nem törődve, rideg hajlékukat elhagyják, állhatatlan lelküket a haszontalan röpködésről tartsd vissza. Nem nagy munka ez. A királyok (értsd: királynők) szárnyát csípd le: ha ők haboznak, a többiek közül egyik sem mer magas útra kelni, sem a tábori jelvényeket felszedni, csalogassák bár a színes virágoktól illatozó kertek, s őrizze ezeket a tolvaj madaraktól fasarlójával a hellészpontoszi Priaposz.” (Aki a kertek védőistene is volt. Szobrát a kertekben állították fel, a kezébe sarlót tettek, hogy a méhkasoktól a tolvajokat s ellenséges madarakat így tartsa távol.) Így ír Vergilius a sokistenes római birodalomban egy vidéki házban, ahol a császár is meghallgatja a költő felolvasását...
Ma már igen kevesen olvasnak görög-római klasszikusokat, én magam sem, pedig csak így lehet otthoniasabbá válni az ókori világgal. Valamikor (még az én időmben is) a latin nyelv megismerése iskolai feladat volt. A kommunista világ kezdetén (1945/46/47) összehívták a piaristák kolozsvári iskolájában a „diáktanácsot”, hogy szavazzanak: van-e szükség a (holt) latin nyelv tanulására? A spontán diákgyülekezet „nincs” szavazata nem jutott érvényre. Heti egy órában ugyan, de mégis tanultuk a latint. Az első kinyomtatott latin nyelvű tankönyvet édesapám írta meg, és évekig használták a erdélyi magyar középiskolákban.
