Számunkra, magyarok számára semmiképpen. Történt, hogy ebben az esztendőben a magyarság a Kárpát-medence minden térségében pozíciókat veszített, s az ellenünk acsargó nacionalizmusok támadtak fel, már-már kivédhetetlenül. Nem szeretném ismételni számtalanszor leírt aggályaimat, mégis el kell mondanom, hogy a Felvidéken elharapózott ostoba magyarellenesség, a délvidéki agresszivitás be- és átgyűrűzhet Erdélybe is, mert ha egyszer pozíciókat veszítettél, akkor óhatatlanul bekövetkezik a nyakonverés is. Felelőtlen magyarokká lettünk mi, akik képtelenek vagyunk belátni, hogy nem egymás ellenében, de egymásért kellene harcolnunk. Szekérvárba húzódva, minden lehetséges — és bizonyosan bekövetkező! — támadást kivédve.

Nem, mi nem ezt tesszük, hanem marjuk egymás máját, lépét és lelkét, s ahelyett, hogy az örökös kisebbítésben növekednénk nagyra, magunk romboljuk maradék pozícióinkat. Gyönyörű eszme volt az 1989—1990-es összefogás, amikor olyan erőt és egységet tudtunk felmutatni, hogy arra nem lehetett nem odafigyelni. De hol van a régen volt hó, hol egy másfél milliós magyar közösség lelki-szellemi egysége!? Sehol. Székekbe kapaszkodó jöttmentek verik szét a nemzeti-nemzetiségi összetartozás élményének diadallal kecsegtethető épületét, s lassan onnan is kikophatunk, ahol eddig még otthonosan érezhettük magunkat. Parlamenti párt maradt az RMDSZ, de a hat és fél százalékos alulteljesítés tökéletesen megmagyarázza az erdélyi magyarság önvédelmi reflexeinek föladását. A november végi választásokon egy egységes és öntudatos magyar szavazótábor akár tizenöt százalékot is elérhetett volna. De ehhez emberek, hiteles vezetők, elkötelezett magyarok kellettek volna. Nem voltak ilyenek. Csak gyűlölködők, félrefaragók, hamisan prófétálók, önmagukat régen lejáratottak voltak, akik máig sem képesek vállalni a magyarság kedveszegettségét kiváltó tények ódiumát. De egyszer mindannyiuknak el kell majd számolniuk a 2008-as esztendő erdélyi magyar fiaskóival. Hívják őket (vagy magukat) bárhogyan.

A nagyobb baj az, hogy a Kárpát-medencében élő magyarságnak már évtizedek óta anyaországa sincs, egy oltalmazó — ha védhatalommal nem is rendelkező, de rokonszenvvel figyelő — édesanyja, melyre fel lehet nézni, melyre lehet számítani, s talán meg is lehetne fogni a kezét. Ilyen mélyre nem jutott még a magyarság. Egy szétlopott, kiárusított anyaország romjain üdvrivalg a csőcselék, s gyurcsányfricik, lendvaiildikók, kókajanik, herekarcsik ülik a magyarság torát. Gyönyörű gyülekezet, az MSZP-től az SZDSZ-en át a híres MDF-ig. A minap magyar orvosok, védőnők, tisztességes értelmiségiek és egyszerű emberek elszánt csoportja indult el figyelmeztetni a kormányzatot, hogy állítanák le már végre a magyar magzatok módszeres legyilkolását, szigorítsák meg a magzatelhajtás szabályait. Nem lett semmi foganatja — egyelőre —, s egy jeles kórházigazgató főorvosnő még a beadványukat sem volt hajlandó a kórház területére beengedni. Neve: Havas Szófia, a magyarországi balliberálisok jeles nagyasszonya, ki már több ízben kijelentette, hogy 1956 a köztörvényes bűnözők randalírozása volt, semmi több. Senki nem intette meg érte. Él, virul, funkciókat tölt be, a magyar országgyülekezetnek is tagja. A gyülevész oldalon.

Nem baj, telik az esztendő, múlik az idő, de jön még a kutyára dér. Legyünk optimisták.