Mondják, az előző népszámláláskor hét-, mások szerint négymilliónyian vallották magukat magyar eredetűnek. Akár hét-, akár négymillió, egy másik magyar haza lehetne! Lehetne. S ha ehhez hozzávesszük azokat, akik már nem is tudják, hogy kik ők — és hányan vannak ilyenek, nem csak itt, otthon is —, még inkább! Nem tudom, eme országnyi népből, egykor vagy még mindig magyarból mennyien élnek a keleti partok mentén, a mamut városban, New Yorkban, valamint a szinte ráfonódott kis államokban, New Jerseyben és Connecticutban, de nincs kizárva, hogy majdnem harmaduk. Mert nagy ugyan Amerika, de a hajóval érkezők itt léptek hajdan az Új Világ földjére, s legtöbben itt is honosodtak meg. Már hat és fél évvel ezelőtt, amikor először jártam itt, beszéltem egy ötven és hatvan közötti connecticuti emberrel, aki Bridge Portban nőtt fel, s úgy ment első elemibe — nem csak ő, osztályának egy híján minden tagja —, hogy egy szót sem tudott angolul. Most is találkoztam egy hajdan angolul szót sem tudó asszonysággal, aki Fairfieldben a református templomban a kilenc órakor kezdődő angol istentiszteletet választotta, s nem a 11 órakor kezdődő magyart. Nagy úr az idő! — gondolom, mondom. Hatalmas nagy úr! Elfed, eltakar. Bedarál. Egybeolvaszt. Végzi a maga jó vagy rossz — nézőpont kérdése — munkáját. Akik már nem magyarok, csak a származásuk, azokkal nem tudunk szót váltani. Azok nem jönnek el meghallgatni bennünket, azok már csak angolul vallanak, vallhatnak a magyarságukról. Mert ajkukon elhalt a szó, s esetleg szívükben is kialudt a láng, a szikra. Az élményt nem ők adták. Őket csak tudomásul vettük. A nagy élményt azok adták, akik meg is fogalmazták: itt jobb, erősebb, öntudatosabb magyarok élnek, mint Magyarországon. Mert ők… Mert ők ,,ama december negyedikén" tudták volna a feladatukat! Ez — esetenként más szavakkal — elhangzott Fairfieldben, elhangzott Passaicban. S megdöbbenésemre, ha nem is ilyen kategorikusan, de elhangzott olyan ember ajkán is, akinek a nagyanyja is alig hároméves volt, amikor a múlt század elején idevándoroltak. Ezek a New York környéki városok ugyanúgy nagymértékben magyarok voltak még a 20—30-as években, mint ama már említett Bridge Port. Magyarok voltak az üzletek, magyarok voltak a hentesek, magyar gyermekek játszadoztak a porban. Hogy micsoda ereje volt a magyarságnak, egy példát említek. 1895-ben az akkori Magyarországról kivándoroltak óriási római katolikus templomot építettek Passaicban. A nagy ablakokra magyar szentek képe került. Aztán pár év múlva egy összetűzés kapcsán az akkori hívek között többségben levő szlovákok kisajátították a templomot. A magyarok sértődötten vonultak ki, egy ideig a velük szimpatizáló lengyeleknél ,,húzták meg magukat", s 1902-ben alig tíz hónap alatt egy még hatalmasabb magyar katolikus templomot építettek, így bizonyítva, hogy ragaszkodnak a hitükhöz, ragaszkodnak a magyarságukhoz. S ha az idő el is föd, el is takar, ez a templom még ma is százakat gyűjt össze vasárnaponként. A jelenlegi plébános, a váradi származású Vas László atya — aki másfél hónappal ezelőtt részesült magyar állami kitüntetésben megtartó szolgálata jutalmazásaként — ma is tataroz, alakít, a jövőt szolgáló újításokat végez. S szinte óránként kopog be egy-egy ,,szolgálatban lévő", a templom körül tevékenykedő magyar: ezt tettem, azt tettem… Örömmel látom, a gyülekezet él, szuszog, nem adja fel magát. S egy olyan harmadik generációs anyával is megismerkedtem, aki három gyermekét így nevezte el: Mikolt, Bíbor és Torda. A miért kérdésemre így felelt: mert ezek ősi magyar nevek. És lefordíthatatlanok… Házában, társaságában otthon éreztem magamat.