Tomcsa Sándor: A fellázadt pofozógép

Mert a pofozógépet, ezt a bőrből, áttételből és mánusból álló bábut pofozzák. Erre született. Ilyen a sorsa. Igen, pofozzák. Mindenki felpofozhatja, aki születésével és vagyonával felette áll. Ezek a kivételesek már tíz fillér lefizetése ellenében lekenhetnek neki három pofot. Akkorát, amekkorát csak bírnak.

Különösebb gyakorlati értéke vagy haszna nincs az egésznek, mert a bábu a pof után se nem muzsikál, sem kihullatott cukorkával nem homorálja a rá pazarolt izomerőt, legfennebb ha a pofod folytán a hasán levő mánus kileng az elérhető legmagasabb számig: az ezresig, a nézők bámuló moraja közt távozhatsz. Ez igen! — zúg fel a tömeg, és pillantása irigyen követi a pofozó hőst, aki most már kivételes képessége hivatalos igazolása után, felsőbbséges ereje tudatában fölényesen hagyja el diadala színhelyét.

Ez a pofozógép, ez az önhibáján kívül ilyen megalázó és szenvedésekkel teli életre kárhoztatott bábu a Liget egy forgalmas helyén áll. És szomorúan várja a vasárnapot. Mert a hétköznapok még tűrhetőek, ilyenkor csak elvétve kap néhány pofot. Legfennebb egy-egy nyeszlett ,,filozófus" próbálja ki inkább az akaraterejét, titokban és végső kétségbeesésében. De mik ezek a pofok?! A mánus alig libben túl a kétszázötvenes számon. Hanem aztán vasárnap! Jönnek az erősek, nagyok, teltmarkúak. A ligeti bódésoknak, a mutatványosoknak, az altest nélküli nőknek és ilyen pofozógép-tulajdonosoknak a vasárnap az aratás. A hét többi napja csak olyan előkészület, böjt, advent. A vasárnap az ünnep, a lehetőség, az erőfeszítés, az emberi és gépi képességek százszázalékos üzembe állítása.

Ilyen napokon a pofozógép körül mindig nagy tömeg van. Ez a nagy érdeklődés bizonyára az emberi lélek titokzatos mélységeiben gyökerezik. Mert szereti látni a nyers emberi erő lenyűgöző megnyilvánulását, különösen ha az pof formájában nyilvánul, még akkor is, ha egy bőrbábu kapja. Bár tagadhatatlan, hogy a nézők igényét, lelkes figyelmét és harci vágyát kissé lefogja az a tény, hogy a bábu a pofot visszaadni jelen körülményei közt nem tudja. Viszont ezért kárpótlást kap a pofok hatását leső ,,vérszomj" abban, hogy a megtorlás nélküli pof annál biztosabb, koncentráltabb, a pofban sűrűsödő erőt nem gyöngíti esetlegesség, rizikó, nincs kétely, nem lehet meglepetés, a pofozó — hogy így mondjuk — félelem és gáncs nélkül pofozhat.

Egy szép tavaszi vasárnap délután megint sokan álltunk a pofozógép körül. Bikanyakú hentesek, stricik és zergetollas vidéki gazdászok is, akik a zselléreken végzett beható gyakorlat fölényével nézték a pofozást. És mindegyikbe kapaszkodott egy nő, és mindenik nő lelkében égett a büszke vágy, hogy az ő lovagja pofozza ezresig a mutatót. Suppantak, zúdultak hát a pofok, melyeknek minden hárma tíz fillért jelentett, hacsak az illető bérletet nem váltott húsz pofra, mely esetben méltányos kedvezményben részesült.

A pofozógép menedzsere, egy göndör hajú, rekedt, ingujjas férfi olyan arccal, mint egy argentínai sipistáé, kiszáradt gégével uszította a nézőket:

— Ön tízért leken három pofot, és ha a mánus ezret mutat, ön egy erős ember. Tízér’ a hármat, urak, ritka sportlehetőség!...

Körülbelül az üzletmenet csúcsán lehetett, amikor egy behemót ember, egy püspöklilába hajló arcszínű férfi, láthatólag egy hentes, szúrta le a tízet. A család várakozásteljesen és gőgösen állt mögötte. A feleség éppen olyan hájas volt, mint amilyen izmos a férj, és a két süldőlány is elindult már ezen az úton, rózsásan dagadoztak ruhájuk fodraiban. A férfi megpökte a markát, felmérte a megfelelő távolságot, aztán nekilendülve levágott a bábunak egy igazán elrettentő pofot. A nézősereg bámulattal felzúgott, és mindenki a bábu hasán levő mánust leste. De mi az?! — az elképedés csendje támadt. Mi történt?! — mert a mánus meg sem mozdult! A hentes elkáromkodta magát, aztán lekent még egy pofot. Semmi! A mánus meg se rezzent. A hentes bután bámulta a bábut, talán először rendült meg az erejébe és a világ állítólag megváltozhatatlan rendjébe vetett hite. Hogy az ő pofjára ne támadjon az elszörnyülködés moraja?! A feleség arcán csalódás villant át, a két lány meghökkenve nézett össze. Ők már ,,papának" szólították az apjukat, és tudták, hogy a papa valósággal felpofozta magát a lehetőség és vagyon tisztes magaslatára. Most mi lesz: a mánus meg se mozdult!? Na de mindez csak egy pillanatig tartott.

— Hallja — bődült a hentes —, ez a kettő nem számít, mert a mánus nem mutat.

— Persze, nem számít, kedves uram — lépett elő a géptulajdonos —, ha nem mutat, nem számít. Egy kis türelmet kérek, a mánus azonnal mutatni fog...

Igaz is: az érdekesség, a lényeg egy pofnál abban áll, hogy aki kapja, vagy ájuljon el, vagy zokogjon a megaláztatástól, de legalább a hasára szerelt mánus ezret mutasson. Másképp az egész unalmas és felesleges erő- és pénzpocsékolás. A pof gyönyöre következményeiben van.

A menedzser az üzemzavart könnyedén fogadta. Látható szakértelemmel fogott a rendbe hozásához, s míg dolgozott, az érdeklődés ébren tartására pikáns vicceket mondott. Mikor aztán úgy gondolta, hogy üzemképes a bábu, odafordult a henteshez, és fölényesen intett: ,,Tessék." A hentes neki is huzalkodott, és le is vágott egy pofot, de a mánus konokul állott a nullán.

— Hallja, ez nem mozdul — mordult fel a hentes —, gyerünk vissza a tíz fillérrel.

A menedzser megint előlépett.

— Á, az nem lehet, kérem. — Aztán kettőt hátralépett. — Szabad? És most ő kent le egy pofot a bábunak. Minden szem a mánusra szegeződött.

De a mánus meg se rezzent.

Még egy pof — semmi!

A tömegből már hangok hallatszottak: ,,Na, ez is bevette a kefét." ,,Szétpofozták, gyerünk." ,,Álljon maga helyébe, három pofért kap húsz fillért." Stb.

A menedzser hátraszólt most már kissé idegesen:

— Az nem létezik, kérem, ez nem olyan gép. — És villámgyorsan dolgozott, mert még egy-két óra, és vége a vasárnapnak.

A hátsó sorok már kezdtek is ritkulni. Már lihegve dolgozott. A bábu hasán kis ajtót nyitott ki, s azon benyúlva csavart, kaparászott, matatott. Olykor-olykor felugrott, lehúzott egy pofot, s mikor nem volt eredmény, dolgozott tovább. De úgy látszik, érezte a végzet szelét, mert már nem biztatta a lankadó nézőket, hanem fogcsikorgatva káromkodott.

— A közönség lassan oszladozni kezdett, bár még meglehetősen sokan maradtak: a kíváncsiak és — hogy így mondjuk — a forradalmi réteg. Az előbbiek öntudatlanul, az utóbbiak tudatosan várták a fellázadt bábu további magatartását. Mert viselkedése határozottan a ,,passzív lázadás" méreteit öltötte. Nem is csoda. Mit tegyen az, akinek az életében csak a pofok jutottak? Akit már kora ifjúságától, mondhatnánk, megszületése pillanatától csak pofoznak.

Miért — kérdezte bizonyára ez a szegény bábu —, miért jöhet hozzám bárki, akinek csak pénze és ereje van, és röhögve vághat az arcomba! Elvégül én is az örök és hatalmas Ész teremtménye vagyok, abból a nemes anyagból, mint a többiek, az előkelő Hullámvasút vagy a gőgös Körhinta! És még az Ember saját képmására teremtett! Hogy nem vagyok olyan vöröslila és dagadt, mint ez a büdös mészáros? Hiszen éppen a nagyokat és a hatalmasokat kéne ütni, azok mégis jobban bírják...

És bizonyára kért és könyörgött ez a szegény bábu, hivatkozott, bizonyított, rámutatott, igazolt, feltárt, talán óvatosan fenyegetőzött is, de hiába. Míg végre rájött, hogy a pof lényege attól függ, aki kapja, mert az ütés értéke a pofozótól független, és azt mindig a pof okozta fájdalom és a megbecstelenítés tudata szabja meg. Ha ezek nem érzékelhetők, akkor a pof nem telítődik eszmei tartalommal, elveszti belbecsét, és csak a pofozó marka bánja meg.

És ezért állította le érzékszerveit, melyeknek látható vetülete a nullától az ezres számig libbenő mutató volt. Nem jajgatott, nem panaszkodott, nem csodálkozott, nem hivatkozott azonos származásra, nem minősítette jogsérelemnek, megalázásnak, nem utalt a kultúrára, erkölcsre, emberiességre, hanem egyszerűen nem reagált a pofra. Összeszorította mázolt fogait, és ilyeneket gondolhatott: ,,Hát csak üss, amíg hatalmadban áll, tőlem ugyan nem hallasz jajt, nem látsz könnyet, én neked nem mutatok még egy tizednyi kilengést sem, nemhogy minden csapásra az ezresig forrjon fel a vérem, és te röhögj fájdalmamon. Én, amíg ütsz, arra gondolok, hogy egyszer én is felülök a Körhinta nemes paripáira, ujjongok a Hullámvasúton, és meglátom az Elvarázsolt kastély mesebeli pompáját..."

És ennek a passzivitásnak kezdtek is mutatkozni hatásai. A mészáros-hatalom leállt, és visszakérte a pénzét. A strici-hatalom szétnyújtóztatta tagjaiban soron következő erejét, és azt mondta az oldalán duzzadó Loreleyének: ,,Majd őrült vagyok, hogy pofozzam, mikor nem is mutat."

A finánc-hatalmak sem látták a pofozás értelmét, hölgyeikkel elindultak tehát a Liget bukolikus gyönyörei felé.

Már csak kevesen állottunk a fellázadt bábu körül. És amilyen arányban fogytunk, olyan arányban dolgozott mind vadabbul a bábu ura és parancsolója. Zihálva ráncigálta a csavarokat, vicsorogva feszítette a huzalokat, hörögve nyúlkált be oda, ahol a bábu szíve lehetett.

Nem ment semmire. Felállt, riadtan, gyűlölködve nézte. Aztán hátrált néhány lépést, majd rávetette magát a bábura. És pofozta, rúgta, tépte, marcangolta. De akkor a bábu már fölényesen mosolygott: ,,Ó, hát ez a te nagy hatalmad?!"

És ő győzött. A hóhér fáradtan, kimerülten, tehetetlenül és bárgyún kucorgott mellette...

Ő pedig diadalmasan és szabadon állott, és a leszálló ligeti alkony hűs kezével simogatta forró, megkínzott fejét.

1934