Nem volt ez laposodás vagy jogfeladás a nagyszerűség mezején, csak alkalmazkodás a korhoz. Költő ragaszkodjék a dicsőség divatjához — igaz, hogy akkor nem költő, de divatos —, s ha korának ízlése kisebbségi vagy kis-szatócsi, hát emelje eszménnyé, ami a kis szatócsnak jó, zengje a forgalmat, a kényelmet, az adóleszállítást, legyen tudatos kisiparos, vagy nyissa meg neve alatt minél hamarább az érzések vegyes kereskedését. Aki nagyot akar, sokszor csőre spekulál, a nép úgysem olvassa Madáchot, még az Elsodort falut sem bírja el, a népre, mint a vízre, óriás ujjakkal írhatsz rá — az saját törvényei szerint tovább folytatja útját...

A minap, vagy tíz évvel ezelőtt, Zakariás bácsi boltjában lettem ilyen gyanúsan bölccsé. Reggel nyolc órakor olvastam ott a helyi lapot, mikor beköszöntött egy zömök, ötven körüli magyar, akinek a szeme fénye vetekedett a ragyogóra kefélt csizmájáéval.

— Egy váltót kérek, húszezer lejre szólót.

— Alá is írjam? — kötődött a vén Zakariás.

— Nem muszáj. Anélkül is megfelel a banknak! — s kemény marokkal cigarettát sodorva hozzátette a gazda:

— Hanem az úr megkomolyodhatott volna már, így fél lábbal a sírban.

Az ősz Zakariás fölkapta a fejét:

— Hallja, atyafi, én a nyolcvanhatodik évemet taposom, de nekem ilyet még néhai Bolyai Farkas professzor sem mondott hajdanán, inaskoromban. Maga ki fia-borja? Ha nem tetszik a szavam járása, itt a váltója, ide az árát, aztán akár sose lássuk egymást!

Az atyafi jóindulattal rázta fejét.

— Nono, Zakariás úr, elébb hadd nyelek abbul a konyakbul vagy egy pohárkát. Tudom, jó szívvel adják.

— Hat lejért! — éleskedett ifjabb Zakariás, aki arrább, a pult mögött vesződött az irkavásárló diákokkal. Közben egy gyermeklány lépett a boltba, és azt pityeregte:

— Zakariás bácsi, édesanyám kérdezteti, nem látták édesapámat? Egész éjszaka nem jött haza.

Az öregúr a fia felé hunyorgott:

— Márkust, a kőművest keresed, leányom? Nekünk mennyivel tartozik a pokolravaló? Igenis láttuk. Mondd meg, Katica, odahaza, hogy édesapád a Czövekben, a kocsmában van énekórán. S hogy könnyebb legyen az énekgyakorlat, magával vitte a Pici cigányt is.

A leányka sírva ment ki. A csizmás atyafi ezalatt lehajtotta már a konyakot, aztán a fejét csóválta:

— Ilyenek a városiak. Borsószalmán kéne őket égetni! Hajnalig dorbézolnak, odahaza meg ríhat az asszony a sok poronttyal.

— Hát a falusiak? — csattan föl Zakariás szenior.

— Az én falumban — hangsúlyozta az atyafi — nem lehet ilyesmi.

— Nem-é? Keed tán száraz ámerikai? — vetette oda az öregúr.

— Csergedi vagyok, azazhogy most már az sem.

— Csak nem telepedett ide a városba?

— Isten ments! Nem szeretem én városon azt a sok emeletes házat. Azt se tudja az ember, mi történik éppen a feje fölött. Csak a szülőfalumból költöztem ki, bár azért a nevem továbbra is Csergedi Mihály.

— Isten éltesse, mert csak Őszentfelsége ügyelheti keedet, hogy most már sehova se való.

Az atyafi a mellényén igazított, látszott, hogy hosszabb mondókára készül. Én az újságból kifigyeltem rája:

— Hát az úgy került, hogy már nyolc éve fúrta az oldalamat, hogy Csergeden kiválasztottak a községi bíróságbul. Pedig tört cserepem nemigen volt, csak az a fogyatékosságom, hogy nem vagyok rómány. Hiába mondta a templomból jövet szülőanyám, nyugodjék, hogy az ő anyja is rómány volt, hogy részünk legyen a könyörgésből és áldásból egyaránt. Nekünk mostanában csak a könyörgésből jut, az áldás a rómányoké. Néhány esztendeje aztán meguntam a mások uraságát, és elszántam magam, hogy otthagyom a falut, a napos-erdős csergedi hegyet, és leköltözöm a tanyámra. Összevissza harminc hold az enyim — s Csergedi Minya bá’ körülnézett a hatást látni, amit a vagyona tett ránk. Aztán emeltebb hangon folytatta:

— Rettentően bánja azótától fogva Cserged, amiért kivonultam. Tanyám a hegy alján van, a Maros felé néző termőlapályon, s oda vonult ki velem egész atyafiságom. Minek nyújtsam a szót: négy év telt el azóta, és tizennyolc ház épült körülöttem.

— Egy híján húsz, kitűnő falu lehet! — köhécselt Zakariás bácsi.

— Olyan, amilyen. Aszfaltja nincs, csak útadója, mert országút fut a közepin. Van csordája, vályús kútja, kürtös pásztora, egyetlen utcája, falujelző táblája, aki a várostól való távolságunkat is megmutatja. Egyéb közintézmény még a házszám is és a bíró — itt önmagára mutatott Cseregdi Mihály —, most már csak a kocsma, valamilyen bolt, a tűzoltóság meg a templom hibádzik. Ezek ügyében matatok, lássa.

— Halljuk a falu nevét! Legyen keed apja is, keresztapja is.

— Egyelőre Kis-Cserged, később, mire megnő, Alsó-Cserged, instálom, Cierghedul de Jos, hogy az állam is értse a nevit.

— Na és románok dolgában hogy állanak az új községben?

— Van csupa egy szál, a sógorom, de az nem is jut szóhoz, mert a húgomat tartja feleségül.

S Mihály gazda a gúnyos környezetben ártatlan, széles mozdulattal kivette óráját, ránézett, aztán ümmögött:

— Ejnye, hol marad a lányom? Ne tessék haragudni, ide rendeltem azt a virágszálat fél kilencre. Maguk már ismerik, ejszen, legalábbis az úrfi...

A vén Zakariás gyanúsan nézett fiára, az úrfira, aki már túl volt jóval a negyvenen, és apja mellé szürkült:

— Te ösmered azt a lányt, Tóni, a faluszerző lányát? Aztán honnét ez az üsmeretség?

— Ide jár az tudtommal többször, lelkem, Zakariás úr. Mondja is Juliska lányom, hogy igen szíves hozzá az úrfi. Mindig béviszi oda a másik szobába — ni, ahol a mérleg vagyon, a miskulánciák, meg a bolti belsőségek, oszt’ ott igen nyájasan értekeznek. Juliska legalábbis így értesített...

Tóni úrfi elfordult:

— Hát a maga lánya Juliska? Bizony szép, hosszú haja van.

— Szép hát, még a ló is csak feléje nyerít a faluban.

A vén Zakariás kelletlen mozdulatot tett, és a fia felé morgott valamit, amiből csak annyit értettem: ,,Micsoda tolvajság készül itt?"... De Csergedi rendületlenül agitált tovább:

— Magam is jórészt mér’ gyüttem ide váltóért? Ugye, más boltjában is vehet az ember efféle portékát pénzért, az ital sem rosszabb, igaz-e? És én mégis ide ragaszkodok. Mert mi tagadás, majdnem kész a falu, az én falufiókám. Csak még a pont hibádzik az ,,i" betűről. A községből már csak a kereskedő hiányzik, a nyigócás, aki ezer apró holmit áruljon. Kereskedő nélkül olyan a falu, mint a hótt ember, nem kering a vére. Jártam is többnél hívogatóba, de valamennyi kicsinyelte a falut. Azzal biztatnak, hogy hadd nőjön még. Végül is idejüttem, mert megharagudtam mindenkire, és elhatároztam, hogy ha Zakariás úr a becsületes fiát nem engedi el hozzánk, hát kapom magam, és szövetkezetet szerkesztek. Ha nincs örmény, jó a szövetkezet is. Ennek okáért küldözgettem magukhoz előbb Juliskát, hogy kémlelje ki a szándékukat. Aztán most magam is tettem tiszteletemet...

Azzal kiegyenesedett a gazda, és majd egy fejjel látszott magasabbnak:

— Egyszóval: Tóni úrfi vegye el a lányomat, és kész az első bolt vagy szövetkezet, a maguk első fióküzlete Kiscsergeden. Aztán a faluval együtt nőhet a bolt is. Juj, hogy béfognám akkor az öcsém pofáját, akivel mindig csúfolja falualapításomat!

Alig állhattam tovább, hogy föl ne kacagjak. Romulus és Remus jutott eszembe, és szerettem volna megkérdezni, Mihály gazda öccse nem szökdös-e át Kiscserged épülő falain, akár egykor Remus Rómába? De csak megembereltem magam, és az újságba merültem. Ekkor jött meg Juliska az üzletbe, és csengő hangon kiáltott:

— Édesapám, nyitnak már a bankok, mehetünk! — Közben hosszú hajtekercsét merészen kapta előre a mellére.

Zakariás, az ősz vegyes kereskedő azonban mind a fiát nézte, szúrósan kémlelte, míg egyre ette a csúfság:

— Hát a húszezer lejes váltó is Kiscsergednek szól?

— Nem a — vakarta fejét Mihály gazda —, hanem egy új férőhely lenne ott ebből a pénzből, ha tudnám az értelmét. Ezt pedig csak Tóni úrfi adhatná meg. A boltot kezdeném vele építeni, ha érdemes. Ha meg nem, akkor meg sem venném ezt a váltót ebből a boltból, majd inkább csak onnét, ahonnét van kilátás kiscsergedi fióküzletre.

Juliska már a konyhakasztenre való népies díszképet szemlélte a pulton, és fürgén mutogatva ide-oda csacsogott, fecsegett Tóni úrfival. Zakariás szenior két ráncos kezét összecsapta:

— Ezek likat beszélnek a hasunkba, Tóni!

Azonban Tóni úrfi éppen háromért sót pakolva, szélesen mosolygott:

— Vasárnap kimegyek terepszemlére. Addig visszavesszük a váltót.

Faluszerző Mihály gazda indulófélben két tenyerét dörzsölte az öreg felé.

— A főutcát rólam nevezték el, tudja-é? De ha lesz valami az üzletből, lehet még Kiscsergeden Zakariás utca is!

Így kezdődött, így sodródott össze újra, ilyen egyszerűen és zaj nélkül az elsodort falu... (Kár, hogy egyelőre még bent maradt Romániában ez a falucsecsemő...)