A cserefa gyökerét elég nagy átmérővel kivette, a törzset kopjafamagasságban elvágta, s ebből faragott egy millecentenáriumi emlékoszlopot. A gyökereket betonba foglalták, s úgy néz ki az egész, mintha onnan nőtt volna ki a kopja.

— Gyere — mondták a barátaim, a Székely Kör tagjai, s lapjuk, az Átalvető szerkesztői —, Komló bányásztelepülés, tele van szé­kellyel, s valami összejövetelük van.

Elmentem. Becsődültünk az ötszáz férőhelyes bányászklubba. Mi, a jámbor lelkű székelyek tömege. Tisztességesen megtelt a félezer embert is befogadó terem. Minden székely volt, meglepetésemre székely ruhás lányok és legények szolgáltak fel. Kürtőskalá­csot s köményes pálinkát. Egészen otthonosan éreztem magam. Mások is.

A méltóságosabb személyek között ültem, s egy adott pillanatban elkezdtek ösztökélni, hogy egyedül te vagy ebben a teremben, aki most jöttél Székelyföldről, s mondjál valamit ezeknek a hazulról elcsángált székelyeknek.

Én tudok mondani ötszáz embernek is, azzal nincs baj, gondoltam magamban, de így, kapásból, hirtelen? Mi legyen a ravaszság abban, amit mondok, mert anélkül nincs értelme.

— Rendben, fiúk — mondom hangosan, s kiléptem az ötszáz ember elé. Volt mikrofon s minden a nyavalya. Zajongtak, beszélgettek.

Elnézést kértem azoktól, akiket esetleg untatnék, amíg itt, a mikrofon előtt zelegorkodom, de én vagyok az egyedüli, aki éppen most, frissiben jöttem Székelyföldről, s máris becseppentem ebbe a kedves társaságba. Nemsokára vissza is fogok menni. Az itteni barátaim kértek, hogy mondanék valamit ennek a nagyszámú, tisztes közösségnek. Hát megpróbálom. De nem készültem, s emiatt kölcsön kell kérnem Ká­nyádi Sándor egyik költeményét. A verset gyermekeknek írta, de a felnőttek is okulhatnak belőle.

És mondtam a verset:

Kányádi Sándor: Elszálltak

Fölszálltak a csókák, / elszálltak a varjak, / az öreg toronyról / hét határba tartnak. // Egy, csak egy maradt itt, / az az egy is hallgat, / sütheti a nap, és / verheti a harmat. // El nem mozdul, mintha / odafagyott volna, / azt se tudjuk, vajon / varjú-e vagy csóka? // Hiába vallatják / a verebek — hallgat, / némán ül hírnöke / annyi zivatarnak. // Noszogatják, küldik: / hussanj te is, menj ki / zsíros barázdából / eleséget szedni. // Megszólalt harmadnap, / de csak annyit mondott: / csiricsári népre / nem hagyom a tornyot.

Hirtelen olyan csend lett a teremben, amilyent csak ötszáz ember tud összehallgatni.

— Ennyi lett volna a mondanivalóm — toldottam hozzá a vershez.

Óriási tapsvihar keletkezett. Megköszöntem, s elmondtam, hogy az itteni székelyekben is van azért lélek, nem felejtették el, hogy ők kik... Vagy ki tudhatja? Lehet, hogy a teremben csak egy-kettő, ha akad.

Erre felháborodtak: Székelyek vagyunk!

— Az-e? — kérdeztem. — Én ezt kétleném. S ha ezzel nem zavarnék, le is tudnám vizsgáztatni önöket, hogy van-e itt székely.

Úgy néztek rám, mint aki meghibbant.

— Na, mi az a vizsga? — kiáltott valaki.

Belenyúltam a zsebembe, s elévettem ezt a bicskát. Akkor még nem volt így elfenve az éle. Ez tíz esztendővel ezelőtt volt. Kinyitottam a bicskát, s felmutattam: tetszenek-e látni?

— Igen.

— Szarvasagancs nyelű bicska. Székely személyazonossági. Akinek ilyen vagy ehhez hasonló van a zsebében, jöjjön, s tegye ide az enyém mellé!

És jött egyetlenegy ember, egy idős bácsi. S azt mondta: nekem van, de nem merem ide tenni, mert az enyém csak egy békanyúzó szerszám a magáé mellett.

Odatettem a bácsi bicskáját az enyém mellé.

— Na — mondom —, akkor a vizsgát megtartottuk.

Becsuktam a bicskát, s visszamentem a főasztalhoz.

— Na — azt mondják —, te jól megcsesztél minket ezzel a Kányádi-verssel. De még jobban a bicskával.

Rögtön rendeltek egy rakás bicskát, vittem is, nem tudom, hányat. Rég volt. Most tíz éve. Bajuszkirály — meséli, hogy valami vőfélykedésre kihívták a Dunántúlra, s részt vett egy kopjafaavatáson is. Csíki orvos faragta.

A cserefa gyökerét elég nagy átmérővel kivette, a törzset kopjafamagasságban elvágta, s ebből faragott egy millecentenáriumi emlékoszlopot. A gyökereket betonba foglalták, s úgy néz ki az egész, mintha onnan nőtt volna ki a kopja.

— Gyere — mondták a barátaim, a Székely Kör tagjai, s lapjuk, az Átalvető szerkesztői —, Komló bányásztelepülés, tele van szé­kellyel, s valami összejövetelük van.

Elmentem. Becsődültünk az ötszáz férőhelyes bányászklubba. Mi, a jámbor lelkű székelyek tömege. Tisztességesen megtelt a félezer embert is befogadó terem. Minden székely volt, meglepetésemre székely ruhás lányok és legények szolgáltak fel. Kürtőskalá­csot s köményes pálinkát. Egészen otthonosan éreztem magam. Mások is.

A méltóságosabb személyek között ültem, s egy adott pillanatban elkezdtek ösztökélni, hogy egyedül te vagy ebben a teremben, aki most jöttél Székelyföldről, s mondjál valamit ezeknek a hazulról elcsángált székelyeknek.

Én tudok mondani ötszáz embernek is, azzal nincs baj, gondoltam magamban, de így, kapásból, hirtelen? Mi legyen a ravaszság abban, amit mondok, mert anélkül nincs értelme.

— Rendben, fiúk — mondom hangosan, s kiléptem az ötszáz ember elé. Volt mikrofon s minden a nyavalya. Zajongtak, beszélgettek.

Elnézést kértem azoktól, akiket esetleg untatnék, amíg itt, a mikrofon előtt zelegorkodom, de én vagyok az egyedüli, aki éppen most, frissiben jöttem Székelyföldről, s máris becseppentem ebbe a kedves társaságba. Nemsokára vissza is fogok menni. Az itteni barátaim kértek, hogy mondanék valamit ennek a nagyszámú, tisztes közösségnek. Hát megpróbálom. De nem készültem, s emiatt kölcsön kell kérnem Ká­nyádi Sándor egyik költeményét. A verset gyermekeknek írta, de a felnőttek is okulhatnak belőle.

És mondtam a verset:

Kányádi Sándor: Elszálltak

Fölszálltak a csókák, / elszálltak a varjak, / az öreg toronyról / hét határba tartnak. // Egy, csak egy maradt itt, / az az egy is hallgat, / sütheti a nap, és / verheti a harmat. // El nem mozdul, mintha / odafagyott volna, / azt se tudjuk, vajon / varjú-e vagy csóka? // Hiába vallatják / a verebek — hallgat, / némán ül hírnöke / annyi zivatarnak. // Noszogatják, küldik: / hussanj te is, menj ki / zsíros barázdából / eleséget szedni. // Megszólalt harmadnap, / de csak annyit mondott: / csiricsári népre / nem hagyom a tornyot.

Hirtelen olyan csend lett a teremben, amilyent csak ötszáz ember tud összehallgatni.

— Ennyi lett volna a mondanivalóm — toldottam hozzá a vershez.

Óriási tapsvihar keletkezett. Megköszöntem, s elmondtam, hogy az itteni székelyekben is van azért lélek, nem felejtették el, hogy ők kik... Vagy ki tudhatja? Lehet, hogy a teremben csak egy-kettő, ha akad.

Erre felháborodtak: Székelyek vagyunk!

— Az-e? — kérdeztem. — Én ezt kétleném. S ha ezzel nem zavarnék, le is tudnám vizsgáztatni önöket, hogy van-e itt székely.

Úgy néztek rám, mint aki meghibbant.

— Na, mi az a vizsga? — kiáltott valaki.

Belenyúltam a zsebembe, s elévettem ezt a bicskát. Akkor még nem volt így elfenve az éle. Ez tíz esztendővel ezelőtt volt. Kinyitottam a bicskát, s felmutattam: tetszenek-e látni?

— Igen.

— Szarvasagancs nyelű bicska. Székely személyazonossági. Akinek ilyen vagy ehhez hasonló van a zsebében, jöjjön, s tegye ide az enyém mellé!

És jött egyetlenegy ember, egy idős bácsi. S azt mondta: nekem van, de nem merem ide tenni, mert az enyém csak egy békanyúzó szerszám a magáé mellett.

Odatettem a bácsi bicskáját az enyém mellé.

— Na — mondom —, akkor a vizsgát megtartottuk.

Becsuktam a bicskát, s visszamentem a főasztalhoz.

— Na — azt mondják —, te jól megcsesztél minket ezzel a Kányádi-verssel. De még jobban a bicskával.

Rögtön rendeltek egy rakás bicskát, vittem is, nem tudom, hányat. Rég volt. Most tíz éve.

Extrém emberek extrém dolgai

Balázs Anti, maga is extrém ember, távollétében bemutat egy Pécs melletti, Birjam faluban élő nem mindennapi embert, becenevén Navrót, azaz Navreczky urat, aki apai ágon lengyel, édesanyja révén horvát származású, ő maga pedig tehetős magyar vállalkozó, annyira az, hogy Birjam polgármesteri tisztségét csak azzal a kikötéssel vállalta el, ha a fizetését teljes egészében a település fejlesztésére fordíthatja. Bajuszkirály észreveszi csodálkozásomat, és máris magyarázza tágabb összefüggéseiben is a jelenséget: Magyarországon a kistelepülésekre nagyon is rájár a rúd, valóságos falurombolás folyik, megfosztják ezeket a közlekedési lehetőségektől, iskolától, postától, óvodától, sőt, elméletet is faragtak az országpusztítás kivitelezésére, mondván, hogy a magyar ezeresztendős megyerendszer atavisztikusan elavult, háromezer-egynéhány önkormányzatot nem képes eltartani ez a faláska ország, ezért körzetesíteni, kistérségesíteni kell a településeket, amelyek a maguk módján így is védekeznek, mint ahogyan ezt Navró polgármester teszi Birjamban. A falura költi a polgármesteri fizetését. Egyébként országos szinten tizennégy hozzá hasonló polgármester található.

Ennek a következménye az, hogy Birjam olyan rendezett és tiszta falu, hogy modell lehetne az egész Kárpát-medencében. Tele virággal, fával, cserjével, vonzereje akkora, hogy Pécsről a módosabb emberek, akiknek életpályája az őszi naphoz hasonlatos — hamar lemegy —, telket vásárolnak, házakat, portákat újítanak fel, újakat építenek.

Navró a helyi hagyományokat, a régi szokásokat is életben tartja, felújításukat ösztökéli, s ha a helyzet úgy hozza, újakat is pászít ezek mellé.

Bajuszkirállyal úgy fedezték fel egymást, hogy a két vőfélykedés között fúró-faragó mester éppen Haáz Rezső és családja szentegyházi sírján rakta rendbe a kopjafákat, Navró valahonnét odavetődött, s kezet adtak rá, hogy az édesanyja birjami sírjára is farag Anti egy kopjafát. Az édesapjának már van kopjafája — az egyetlen a birjami temetőben —, s hadd emlékeztessen kopja az édesanyjára is.

Aztán szó szót követett, s Navró elmondta, hogy jövő nyárra faragótábort szeretne Birjamban összehozni, ahová legalább húsz faragót hívna meg. Kapott ugyanis a Mecseki Erdészeti Zrt.-től hárommillió forint értékben csere- és kőrisfát. Birjamban van egy park, ott, ahol az autóbusz megfordul, mert nem tud tovább menni, s ő oda emlékjeleket állítana azoknak, akik valami fontos dolgot tettek a magyarságért. Nemzetiségre való tekintet nélkül. Nemeskürty tanár urat kéri fel, hogy állítson össze egy hatvanvalahányas listát. Bajuszkirály mondta is, nehogy aztán Jozep Bem kimaradjon a sorból.

A hatvanvalahány szálfából hármat kifaragva kért a Mecseki Erdészeti Zrt. főigazgatója, egy női, egy férfi és egy névtelen hős emlékére állítandó kopjafát, amelyet március 15-én avatnak fel a Mecsextrém Parkban.

A furcsa nevű park hallatán furcsa képeket vághatok, mert Anti rögvest körbejárja a fogalmat.

Mondja, hogy Pécs közelében, a Mecsekben van ez az extrém park, amelyben sokféle szórakoztató, sport- és különféle versenyekre, túrákra alkalmas berendezés található. Erdei bob, alpesi kötélpark, gokartpálya, mászófal, kalandvár, mászótorony, lövészet, lovaglás, állatsimogatás, erdei és technikai quad, tiroli csúszópálya, ugrálóasztalok.

Az élményprogramok sokaságának akkora a sikere, hogy idén hatvanezer látogatójuk volt. A park programkínálatát tovább bővítik, 2009-ben százezer látogatóra számítanak, akik természetesen a szolgáltatásokért fizetnek. A Mecsek Erdészeti Zrt. ebből a jövedelemből tartja fenn és üzemelteti a Mecsextrém parkot az Árpád-tetőn.

Mi Háromszéken egyelőre csak az extrém park ötletét tálalhatjuk karácsonyi-újévi ajándékként. De vajh ki tudja, hogy a térségben szaporodó vadasparkok mellé nem társul-e valahol és valamikor hasonló kezdeményezés. Csupáncsak jelezzük, hogy az Óriáspince-tetőn máris spontán quadfutamokat láthatunk. A Záldokos-tető alatt a Besenyői-tó, a felújított és kibővített iskolástábor százakat vonz. Ettől máris erdei tanösvény vezet egy darabig. Gerinctúrán a bodoki csúcsig vagy ennél is tovább lehet kalandozni. A közelben a Váncsa-farm — a volt Forró-tanya —, ahol lovaglás, fogathajtás, tenisz- és minifocipálya várja a vendégeket. Máris van igény arra, hogy az Óriáspince-tető valamelyik fertályába a meglévők mellé históriai emlékjeleket lehessen elhelyezni. Az eddig itt szervezett népművészeti, népi iparművészeti vásárok és kiállítások nagy sikert arattak. Vajon akad-e valaha is valaki, aki ezeket az elképzeléseket és lehetőségeket egybefogja és kivitelezésükre pályázzon?

Az Óriáspince-tető az egyik ötlethelyszín, de ott van Sugásfürdő, az Erdővidékre átbillenő Vadas vagy Ojtoz völgyének megannyi csodája.

Persze, az ilyesmik létrehozásához nem a mindent lefumigáló, minden elé gáncsot vető rosszaság szükségeltetik, hanem Navró-féle emberek, akik nemcsak a Mecsek Árpád-csúcsa körül teremnek, hanem jelen lehetnek köztünk is.