Nagy becsben tartom a legelső évfolyam számainak egybefűzött jókora kötetét, amely magában rejti azokat az álmokat, reményeket, megtörtént és elképzelt események során született győzelmeket és bukásokat, amelyek évtizedeken át végigkísérték azt a mintegy két-három futballcsapatnyi ifjút, akik akár világbajnoki döntőre is képesek lettek volna, élen csapatkapitányukkal, Dali Sándorral.

Megritkultak a sorok. Szinte elég az egyik kezem, hogy elsoroljam a még fel-feltűnő hajdani legényeket. Bár ne lenne teljes a névsor, de nem hiszem, hogy valakit is kifelejthetnék. Gajzágó Márton, a zilahi tanárcsemete sokszor megmutatta, hogy örmény vér is vegyül az ereibe, filozófiai végzettséggel kiváló gazdasági szakíróvá, értő lapszerkesztővé vált. Kisgyörgy Tamás korán feltűnést keltő, itt még újszerűnek számító vasarelys képeivel aratott sikereket, de aztán félretolta az ecsetet, s lett belőle az új lap felkent tördelőszerkesztője. Czegő Zoltán már túl volt három-négy tanéven, hozta a mikós emlékeit s korán született költeményeit, a sehonnan nem hiányozható dalos-táncos jókedvet. Tömöry Péter nagy műveltségű tanárcsaládból származott Sepsiszentgyörgyre, s hamar rátalált az ösvényre, amely a textil­iskola tanári katedrájától az új laphoz vezetett. Szakács Sándor nyakába akasztott fényképezőgéppel, némi fotográfusi tapasztalattal, friss érettségi diplomával érkezett Csíkszeredából.  S mivel korrektorok nélkül nincs lap, hát felállt a pedagógusi asztal mellől Molnár Mária, Gáspár Éva meg Simó Anikó, immár nem a gyerkőcök sok mosolyt fakasztó írásait javítgatták, hanem a szerkesztők írógépek elé tett kéziratait, amelyek között bizony akadt néha kiolvashatatlan szöveg is. Hát igen, nagyrészt ennyien maradtunk, s ha nem is született még emlékező könyv erről az ötvenöt esztendőről, illetve a Tükör két évtizedéről, remélem, hiszem, nem marad el.

Azért is kár lenne, mert a Megyei Tükör nem csupán sajtótörténeti szempontból játszott kiemelkedően fontos szerepet az erdélyi magyar közéletben, hanem művészeti, szépirodalmi vonatkozásban is meghatározó volt és maradt a bizonyos ideig heti-, majd napilapként megjelenő újság. 1968 elején Erdély, de Bukarest legtehetségesebb fiatal, pályájuk elején járó költői, írók, színházi és zeneművészeti felkészültségű szakemberek, a sport kiváló ismerői csatlakoztak Dali Sándor hívó szavára ahhoz a csikócsapathoz, amelyet nem csupán irigyeltek, de egyenesen megbuktatni is próbáltak a régebben bejárt pályákat felkarolni akaró, egyébként a hazai magyar élet, művelődés meg nem kerülhető képviselői. Egy példát hadd idézzek! Magyari Lajos lett a friss lap második embere, ő már közismert költőnek számított, s a főszerkesztő őt bízta meg a hétvégi irodalmi-művészeti rovat vezetésével. És jöttek is a lehetőségek, szinte mindenki megfordult e hétvégi összeállításban, aki számított valamit ezen a téren. A kolozsváriak nem egészen így gondolták. Egyszer aztán levél érkezett Kányádi Sándortól, benne három-négy vers, ezeket a szerkesztő betűről betűre le is közölte. A bomba ezután robbant: a rendkívül éles pennájú, igen művelt Szőcs István kajánkodva vallotta be, hogy azokat a Kányádi-verseket ő „követte” el, az egyiket egyenesen kimásolta akkor elemista fia, a későbbi jeles költő helyesírási füzetéből. Mint kiderült, a ragyogó pennájú kritikus azt akarta bizonyítani, hogy a Tükörben még kezdetleges versek is megjelenhetnek, ha aláírójuk történetesen egy jeles író. Persze, lett ebből botrány fel a fellegekig, de végül megmaradt a Tükör életének egyik letagadhatatlanul szimpatikus történeteként.

Számomra, aki soha nem gondoltam újságírásra, érdekesen alakult a lapalapítási ügy. Baróti tanárként bizonyos dolgokat azért már letettem az asztalra, többek között – hogy a szerkesztésnél maradjak – kiadtuk az első iskolai, folyóiratnak csak nagyképűen nevezhető diáklapot, időnként megjelentem a Brassó tartományi lapban, de különösen az Ifjúmunkással való kapcsolatom vezethette arra az új lap újonnan kinevezett főszerkesztőjét, az akkor sajtókörökben a legjobbnak taksáltak közé tartozó Dali Sándort, hogy mindjárt megérkezésekor a lista élére helyezzen. Mivel sem szépirodalmi, sem kritikusi próbálkozásaim nem voltak, egyedüli magyarázata ennek a lépésnek csakis az lehetett, hogy korábbi lapjában, az Ifjúmunkásban, mint az ifjúsági szervezet munkatársa, aránylag gyakran szerepeltem írásaimmal. S mivel nem lehetett csupa szépírókkal felvértezni a lapot, hát ezért eshetett rám a választása. Mindent megtett a meggyőzésemért, s mivel nem akartam kötélnek állni, Király Károly elé hívatott, aki éppen betegen feküdt az egészségügyi szobában, s ő egyből megoldotta a kérdést. Így szólt: Sanyi fiam, át kell menni az újsághoz!

A sok roppant tehetséges fiatal mellett kezdetben kissé sutának éreztem magam, főleg, amikor Veress Dániel nyelvi, stílusbeli kifogásait felém zúdította – s nyilván, mások irányába is –, de aztán belejöttem. Most, hogy az első szám aláírásait nézem, megelégedéssel tölt el, hogy ennek a csapatnak tagja, azt is mondhatom, kedvelt tagja lehettem.

Volt is, amiért büszkének lennünk: ne hangozzék nagyképűségként, de bátran állíthatom, az újságírói igazmondást akár tanítani is lehetne ennek az újságnak az alapján, mely sok közelharcot felvállalt az akkori időszakban számunkra kedvezőtlenül alakuló kérdésekben. És nem csupán az ifjú költők, színházi szakértők útkereső elkötelezettségére gondolok, hanem a magyar nyelvű oktatás ügyének felkarolására, a művészeti oktatás megalapozásának támogatására, a zeneművészeti rendezvények értő bemutatására, a magyarnyelvűség kibővítésének  szorgalmazására, az ifjúsági szakmai versenyek anyanyelven történő népszerűsítésére, a magyar nyelvű szakoktatás követelésére. És hogy mit jelentett Gajzágó Márton kezdeményezése, a lap Fórum című mellékletének elindítása s fenntartása, bizonyságot szerezhet arról ki-ki, aki kezébe veszi az utóbbi években kiadott két vaskos, gyűjteményes kötetet.

Fontosnak tartom ideírni azok nevét, akik ötvenöt esztendővel ezelőtt ott voltak az első szerkesztőségi gyűlésen, amelyre a kormányhivatal jelenlegi épületének földszinti termében került sor, s bizonyos ideig ott is működött, fent, az emeleti vendégszobákban szállásolták el az idegenből jötteket. Tehát: Csíki László (helybeli, friss egyetemi végzett), Farkas Árpád (a vajnafalvi iskola magyar katedrájáról érkezett), Tömöry Péter (a textiliskolából sétált át), Magyari Lajos (őt Héjjasfalváról engedték el, elég nehezen), Czegő Zoltán (Bükszádon tanított, de évekig, mint én is Barótról, bejárt a városi művelődési házba az akkor nagy tekintélynek örvendő tánccsoportba), Zsehránszky István (Illyefalván gyakorolta színpadi rendezői kísérleteit, de a közeli szentgyörgyi alakulat is számított észrevételeire), Kisgyörgy Tamás (érett művészként korábban a város kirakatait segített szépíteni), Áros Károly (Kőváron a román nyelv tanítását hagyta ott, hogy rövid idő alatt bebizonyítsa, a magyar nyelvű sportújságírás éppen olyan fontos, mint bármi más), Tompa Ernő (elismert mezőmérnök volt Kőröspatakon, s e tudományával együtt hozta a kisbaconi lelkészi légkör minden finomságát), Znorovszky Attila (színházi lelkesedését telepítette át Aradról), Simó Erzsébet (már Farkas Árpádnéként lépett a megszülető lap szolgálatába, annak nyelvi tisztaságát felügyelni). Később sem lankadt az igény, ezt mutatja, hogy menet közben csatlakozott a társasághoz az állandóan nyüzsgő Stéger (Nagyhalmágyi) József, Sylvester Lajos, Daróczi Ferenc, Vári Attila, Galbács Pál, Vörös Előd, Bogdán László, Sütő István, Tömöry Géza, Veress Dániel, Bortnyik György fotóművész, Páljános Mária, Incze Ibolya, Kisgyörgy Zoltán, Bíró Béla, Hajas Margit, Förster Mária.

Ki merem jelenteni, hogy az első szám írásai, kivéve a kötelező bel- és külpolitikai jellegűeket, akár ma is beléphetnének a laptestbe. Bizonyára az is érdekesnek tűnhet, utólag is, hogy kétévi megjelenés után a hetiből napilap lett, aztán a politikai fordulatok során hol naponta, hol hetente jelent meg. S a megyei vezetés változása is hatott a lapra, Dalinak mennie kellett, helyébe jött a mértéktartó Jecza Tibor, aki igyekezett megőrizni az eredeti szintet, hol több, hol kevesebb sikerrel. Az utolsó főszerkesztő, Vasas Ferenc Bukarestből került Sepsiszentgyörgyre, jó szakember volt, de túlzottan elkötelezett másokhoz.

Az 1989. decemberi ese­mények egyik eredménye volt egy új lap születése december 22-én, tulajdonképpen az előző időszak sajtómunkásaival s nekik is köszönhetően. Az azonnali főszerkesztőcsere már önmagában megszabta a további lépéseket, a cím, a Háromszék pedig jelképszerűen tömörítette azokat az elvárásokat és kötelezettségeket, amelyek tartalmilag is új lapot vetítettek elénk. Az elszántsággal nem volt baj, ezt az is mutatja, hogy az első lapszám elkészítésekor a teljes szerkesztői gárda ott szorongott a nyomda és a szerkesztőség irodáiban.

És hogy mennyire kísérte érdeklődés a lapcsinálást? A Háromszék első száma 1989 karácsonya előestéjén ötvenezres példányszámban jelent meg.

Péter Sándor