– Jól látom-é, hogy kezdesz ésszemelegödni ezzel a Soós Terivel? – nézett hátra Lakatos Gézára a gyeplőt tartó Nánás Gyuri.
– Hát, ha nem égyéb… – mondta Géza mosolyogva. Pirospozsgás, kissé darabos-durva arca megszépült e büszke mosolytól.
– Ej, vigyázz, annak olyan csúf szájú anyja van…
– Nem az anyja kell neköm…
– Az olyan, ha a száját bévarrnák, a fülin beszélne… – folytatta Gyuri fitymálóan.
Hangosan felröhögtek. Anti is. Géza kivárta a hatásszünetet, aztán csendes hangon megjegyezte:
– Teri más természetű…
– Azé? Hát nem üsmeröd a mondást?
– Melyiköt?
– Nézd meg az anyját, vödd el a lányát!
– Nem adok én az ilyen beszédökre!
– Pedig van igazság bennük!
– Megvan neköm a magam igazságom!
Gyuri elnevette magát:
– Kemény fejed van, Gézu, de azért még bétörhet! Ha asszonykézre adod magad…
– Hát én pedig erőssen… Kell az asszony a házhoz, ugyé, Anti?
– Már akinek… – motyogta ő.
– Én aszondom, jere te is, forgolódj égy kicsit a helybéli léányok körül… Már aki el nem koslatott innen… Immár, hogy pénzöd van, ejszen még te is kaphatsz valakit… – röhintette el magát Géza.
– Igön-igön! – tromfolt rá Nánás Gyuri –, valami rendös léányt, nem olyan Gizus-fajtát…
– Nem is tudom… – motyogta Anti.
– Hacsak el nem mönt a kedved az asszonyfélitől…
Mielőtt Anti kinyöghetett volna valamit, a szekér egy fordulónál belement egy mély gübbenőbe, nagyot rándult, roppanás hallatszott, s azzal már lódult is meg a rakomány lefelé. Ők idejében leugrottak mindhárman, vagyis a lódulás mondhatni levetette őket, de a lovak nem jártak ilyen jól: a lezúduló fa rájuk zuhant. Csontok semmivel össze nem téveszthető recsegése hallatszott, a csábéli ló, Csillag fájdalmas nyihogással oldalra dőlt, a lesuvadó rakomány jószerével betemette, a hájcbéli, Cifra egy rönköt kapott az oldalába, a többi elkerülte őt.
Nánás Gyuriék egy pillanatig megrökönyödve, dermedten nézték a gübbenőben megrekedt, balra dőlő szekeret, a lezúdult rakományt, a fájdalmasan nyögő, félig betemetett lovakat. Aztán, ahogy a hátsó szekereken a bajtársak észrevették a bajt, és hozzájuk siettek, ők is megelevenedtek. Egykettőre kifogták s elvezették Cifrát: ahol a fa megütötte, az oldala jó darabon fel volt hasadva, s mintha a lábát is húzta volna, de látszott, nincs életveszélyben. Így minden figyelmükkel a másik, majdnem egészen betemetett ló felé fordultak.
Soha olyan gyorsan nem dolgoztak, mint akkor. Tudták, minden perc számíthat. Hangtalanul, teljes összhangban. Amikor az utolsó rönköt is félrevették, a ló fel akart állni, de csak a mellső lábai engedelmeskedtek, így vissza is rogyott. Látszott, nagy a baj. Mindkét hátsó lába össze volt zúzódva, az egyiken többrendbeli nyílt törés, a törött csontvég átszúrta a bőrt, a földön vér keveredett vizelettel. Néhány bordája is eltörött, egy véres csonk átfúrta a ló oldalát. Az emberek elfordították a fejüket az irtózattól. Sejtették: a többi törött borda befelé roncsolt, létfontosságú szerveket is érhetett.
Gondótam én, hogy igön nagy szekeret raktunk, még baj lehet belőle… – motyogta félhangosan Lakatos Géza, de senki se figyelt rá. Minden szem Nánás Gyurira szegeződött.
– Hogy az a…! – káromkodta el magát ő.
Letérdelt a ló mellé, tenyerével meglapogatta a nyakát. Csillag zihálva lélegzett, fejét nem emelte fel.
– Valamelyik fusson bé Vágási Kálmán után! – mondta fojtott hangon.
A többiek egyből megértették, mit akar. Vágási Kálmán a vadőr volt: Gyuri le szeretné rövidíteni a ló szenvedését. Pálfi Gazsi neki is iramodott.
Nánás Gyuri felállt a ló mellől, tekintetét végighordozta az elkomorult embereken, majd rájuk mordult:
– Mit tátsátok itt a szátokot?! Égyik fogat mönnyön bé égykettőre, rakodjon le, s jöjjön vissza ezért a kurva fáért! – mutatott az útszélén sebtében összedobált rönkökre.
Az emberek szívesen maradtak volna, hogy lássák, mi lesz a dolog vége, de tudták, jobb, ha nem ellenkeznek Gyurival. Vaszi Feriék elindultak az egyik szekérrel, a többiek maradtak.
Bő húsz perc múlva meg is érkezett Vágási Kálmán a Nissan terepjáróján. Amióta a városi kocavadászok fölfedezték maguknak ezeket az erdőségeket is, fölvitte az Isten a dolgát; a trófeák árából tellett terepjáróra, kicsikocsira (így nevezték a személyautót), de – és ennek csodájára járt az egész tanyasi népség – még napkollektort is szereltetett a háztetőre.
Ahogy meglátta a szenvedő állatot, elsápadt és puskája után nyúlt.
– Húzódjatok félre! – rendelkezett.
Az emberek hátraléptek, néhányan a fejüket is elfordították. A dörrenés hosszan visszhangzott a völgyben.
– Nem mondom, hogy köszönöm, Kálmán! – lépett előre kisvártatva Nánás Gyuri. – A többit osztán elintézzük…
– Hagyd a fenébe, van most bajod neköd! – le­gyintett Vágási Kálmán, azzal visszaült a terepjárójába s elhajtott.
Hosszú percekig hallgattak. Nem jött hang a torkukra. Mit mondhattak volna?! Hogy micsoda szép ló volt, s hogy milyen kár érte?
Nánás Gyuri ökölbe szorította a kezét, foga csikorgott. Arra gondolt, hogy alig hatéves volt Csillag: ereje teljében. Jó dolgú volt, nem rugdalt, megfogta a terhet. Jó, hogy Cifra megmaradt, de ő még fiatal, kellett melléje a tapasztalt társ.
Tanyahelyen, ha egy embernek lesz valami baja, abból nem csinálnak akkora patáliát, az ember könnyebben pótolható, de egy jó ló…
Rövidesen visszatértek Vaszi Feriék az üres fogattal, igencsak igyekezhettek a lerakodással.
– Osztán Csillagot is el kell vontatni a dögkútba, ha ezzel megvagyunk! – szólt egyikük, miközben nekiláttak, hogy rakják fel a fát.
Nánás Gyuri úgy mozgott, mint aki egy álomban jár. Látszott rajta, a szomorúság egészen letaglózta. Aztán egyszer csak kezébe került egy törött, karvastagságú husáng, egy pillanatig dermedten nézte, majd akkorát kiáltott, hogy mindenki összerezzent:
– Ki az isten vágta ezt a csaptatófát?
Az emberek odasereglettek: a husáng, amit Nánás Gyuri kezében tartott, amivel a kötőláncot megspannolták, részben száraz, korhadt volt. Csak néztek s hallgattak. Egyszerre mindenki megértette, hogy történhetett a baleset: amikor a kerék belement a gübbenőbe, a szekér kissé túlméretezett rakománya meglódult, s a feszítőerő eltörte a gyenge csaptatót, így azok a szálfák, amelyek a lőcsök magassága fölött voltak, részint lefordultak, részint előrecsúsztak.
– Azt kérdöztem, ki a franc választotta ezt a csaptatót? – üvöltötte ismét Gyuri vérben forgó szemekkel, a fadarabbal fenyegetően hadonászva.
– Azt é-én… – szólalt meg nagy későre Anti ijedten. – De nem tűnt…
– Mit beszélsz? Elhallgass, az anyád istenit! – rivallt rá Nánás Gyuri, s fölemelte a fát. A többiek lélegzet-visszafojtva várták, mi lesz ebből, senki nem szólt közbe. Gyuri rápillantott a lekushadó, karját védekezésül feje fölé tartó Antira, egy másodpercig ingadozott, majd leengedte a fát:
– Ne félj, nem ütlek meg! – hörögte aztán, nyugalmat erőltetve magára. – Ha más lött volna, szétverném a fejit…
– Köszönöm … – dadogta Anti.
– Ne köszönd! – morogta Gyuri. – Elszámolunk másképpen!
Az emberek megcsóválták a fejüket. Nem tetszett nekik, amit láttak. Leg­alább egy-két pofont megérdemelt volna ez a városi jöttment is, morogták magukban, s szinte haragudtak magukban Gyurira. Miután – rossz hangulatban, szótlanul – lerakták a második szekér rakományt, s elköszöntek Gyuritól, a hazafelé tartó úton egyikük megjegyezte:
– Nem tudom, tű mit mondotok, de ő is ellenőrizhette vóna azt a kurva csaptatót! Hogy figyelt oda, amikor kötötték meg a szekeret?! S égyáltalán: mért kellött Antira bízni a csaptatót?! Gondóhatta vóna…
– Jól mondod! S ami azt illeti: arra a vizes gübbenőre is odafigyelhetött vóna, hogy kikerülje! Ejsze az ágak högyin járt az esze!
– Abbiza! Magának kereste a bajt.
– Igön! Ő a gazda, övé a felelősség…
– Koncnak vötte a nyakába ezt az Antit is…
– A má igaz…
– Éccő erőssen nyámnyila égy embör…
– Az…
– Aki embörnek nyámnyila, székölynek sömmilyen…

(Részlet az Anti című, készülő regényből)