Pásztorok, pásztorok

A pásztorkodás vidékünk meghatározója, s bár az évszázadok során nagyon sok változáson ment át, még mindig élő valóság. Ám kevés szó esik róla.

A szabadon élő pásztorkutyák a turisták és erdőjáró emberek számára komoly gondot okozhatnak. A kutyatenyésztő kultúrvilág pedig lenézően tekint a pásztorkutyákra, ezekre a törzskönyvezetlen, meghatározhatatlan származású és fajtájú torzszülöttekre. A pásztorember számára azonban a kutya munkaeszköz, sőt, társ: védelmi szerepe nélkülözhetetlen (védi a nyájat, de az embert is). Éppen azért a pásztorok fokozottan odafigyelnek a kutyák belső tulajdonságaira, munkavégző képességükre, arra, hogy az adott környezetben miként tudnak megélni és teljesíteni. A kutyatenyésztő számára ez mind idegen. A kutyanemesítő tenyésztők a kiállítási kritériumokra, fajtajellegként pedig elsősorban a külsőségekre figyelnek, hiszen a kutya megjelenése a szaporulat értékesítésének egyetlen szempontja, ami mellett eltörpülnek az állat szintén igen változatos – és így egyaránt nemesítésre szoruló – belső tulajdonságai.

A két szemlélet egyik ütközési pontja az újabban elindított ivartalanítási törvény és annak alkalmazása: homályos, szakmailag kifogásolható, az állatok populációgenetikáját teljesen figyelmen kívül hagyó jogszabály.

Egy kis történelem

A természetben élő ember számára a jószág megvédése mindig is létfontosságú volt. Így a pásztorkutyák és az ember összefonódása a történelem homályába vész. A 20. században nálunk is fellángolt az állatnemesítés polgári divatja, ami nagyon sok ilyen pásztorkutya kitenyésztésére adott lehetőséget, amelyeket az ősi állományból kiemelve magukénak neveztek a tenyésztők.

A kultúrkutya-tenyésztés több pásztorkutyafajtát is számon tart, látszólag nemesítik, törzskönyvezik ezeket, de generációkra visszamenően az őseik nem láttak juhot, a pásztorkutyákra jellemző környezetben pedig egyiknek sem kellett soha helytállnia. Ez annyit jelent, hogy az a genetikai nyomás, amellyel a környezet hat egy populációra, a törzskönyvvel rögzített fajták esetében gyakorlatilag megszűnt. Elkerülhetetlen tehát, hogy azok a fajtatulajdonságok is, amelyeket a pásztorkodó élet kifejlesztett, nemzedékről nemzedékre óhatatlanul elsatnyuljanak. Vannak kutyatenyésztők, akik felismerték ezt a hiányt és munkakutya-tenyésztési vonalakat hoztak létre. Ezekben a programokban a küllem akár másodlagos, sokadlagos szempont is lehet, a tenyésztő az állat használati értékére (jellegzetes, ösztönös vagy tanult magatartásformáira) koncentrál. Ez az irányzat azonban, a fent említett okok miatt nagyon gyenge, hatósági elismerése pedig teljesen hiányzik.

Szemléletváltás

Pedig a természetben minden folyamatosan alakul, anélkül, hogy okos kutyabírók, tenyésztők beleszólnának. Ha nem így lenne, akkor nem lett volna meg az az alapállomány sem, amiből annak idején kitenyésztették a „kultúrfajtákat”.

A pásztorkodás természeti környezetének alakulását illetően a 20. században a Kárpát-medence határvonal lett nyugat és kelet között. Az egyik ilyen határvonalat alakító külső szempont a vadveszély. Ez az, ami a nyugati típusú pásztorkodás számára az utóbbi időben megszűnt. A mezőgazdasági területek nagyfokú rendezettsége nyugaton a terelőkutya-kultúrának kedvezett, az őrző-védő kutyatípus pedig háttérbe szorult. A mi tájainkon és tőlünk keletre viszont a vadveszély élő valóság, a negatív emberi tényezővel együtt pedig továbbra is ez a legfőbb környezeti kihívás pásztor és pásztorkutya számára egyaránt. Az átmenetet talán a magyar alföldön folytatott pásztorkodás képezi, ahol terelő- és őrző kutya típusok egyaránt fennmaradtak.

Romániában a pásztorkodás tanulmányozása fehér folt, a pásztorkutya-állomány pedig rendkívül változatos. Hegyvidékeinken a nagytestű őrző kutyák dominálnak, a történelmi Erdélytől nyugatra eső részeken viszont sajátos és értékes keverék él: a Bánság, a Partium, Szatmár és Szilágyság vidékén mind az őrző, mind a terelő típus jelen van. Nagy érték, fel kellene ismerni.

Lórúgás a kutyáknak

Az ivartalanítási törvény előzménye még az Osztrák–Magyar Monarchiába nyúlik vissza. Az akkori cél azonban a lóállomány feljavítása volt. Utólag ez egy sikeres történetnek mondható, még akkor is, ha nincs haszon kár nélkül. A haszon első sorban a genetikai ismeretek bővülésében érhető tetten. A ló létfontosságú haszonállat volt a belső­ égésű motorok elterjedésének korszaka előtt. A küllemi bírálat elve is megjelent a polgárosodó kultúrában, de akkor még másodlagos szempontként. Fontosabb volt az állat használhatósága a mindennapi életben, és kiemelten a hadviselésben. De fontos volt a „parádézás” is. Létrejöttek a nagy tenyésztelepek, a nemesítés alapját pedig az itteni parlagi ló képezte. A nyugati nemesített állomány bevonásával, az akkor modernnek számító tenyésztési elvekkel óriási genetikai előrelépés történt, így több tájfajta is kialakult. A ló városi környezetben élő hobbiállattá vált, nehéz lenne munkatulajdonságaira koncentrálva nemesíteni.

A nemesítéssel együtt a szabályozása is megszületett: betiltották a helyi mének használatát, a tulajdonosokat herélésre kötelezték. A parlagi állomány genetikai sokszínűsége, vitalitása háttérbe szorult. Székelyföldön is az ősi székely ló típus ebben az időben olvadt bele a tenyésztett állományba.

Ám a törvény keze nem ért el mindenhová. A székely ember például nem szívesen mondott le jó lováról, a törvényt megkerülve nagyon sok faluközösség tovább fedezett egy-egy jól bevált ménnel, úgynevezett   zugménekkel. Így fennmaradt egy ősi genetikai bázis, amely később nagyon jól fogott az újabb kereszteződéseknél, az állomány vitalitásának megtartásában. A trianoni döntés után az erdélyi lóállomány egy sajátos genetikai frissítést kapott, az egykori székely lóhoz nagyon hasonló változatok érkeztek a hegyeken túlról.

Hatósági anomáliák

Napjainkban megszületett a „kutyaherélés” törvénye. Első látásra a törvény azt mondja ki, hogy csak a fajkutyák szaporodhatnak tovább. Minden olyan kutyát, ami nem tartozik egy tenyésztési programba, gazdáik kötelesek ivartalanítani.

Sajnos nem a kutyaállomány, inkább a törvény korcsosodott el, s veszítette el eredeti funkcióját. A fent említett lóállomány-nemesítés idején fontos volt, hogy sokáig szem előtt tartották a használati tulajdonságokat, hiszen egy munkaeszközként folyamatosan használt parlagi állomány feljavítását voltak hivatottak szolgálni. A mai törzskönyvezett kutyákról azonban ez nem mondható el, nincs ilyen állomány, vagyis gyakorlatilag a parlagi állomány teljes felszámolásával járna az általános ivartalanítás. (Persze ez nem fog megtörténni, elvégre Balkánon élünk, és számos olyan gazda akad továbbra is, aki a saját, jól bevált állományát szaporítja majd tovább.)

Mindezzel együtt az ingyenes ivartalanításnak nagyon sokan örülnek. Faluhelyen gyakori probléma, hogy egy-egy szuka egy halom kölyökkel lepi meg a gazdát. Az egyszerű ember magától nem fizetné meg az ivartalanítást. Az állam, ha megfizeti, az úgy már jó. És jó az állatorvosnak is, aki elvégzi. Talán egy plusz jövedelemforrás vakította volna el a rendszert?

Ha a törvény olyan-amilyen, alkalmazása nyilván még olyanabb (elvégre a Balkánon élünk...). A kiszálló rendőr papírokat kér a kutyákról, de a harci pitbullt egy pásztorkutyától nem tudja megkülönböztetni. A számonkérést nem szakemberek végzik, és úgy tűnik, minimális felkészítést sem kaptak (esetleg papíron). Nem ellenőrzik az egykutyás falusi gazdaságokat, hanem egyenesen a pásztorokat keresik fel, ahol sok kutya van. Talán az egy helyen kiróható büntetések száma motiválja az igyekezetet?  

További kérdés, hogy mit tekinthetünk dokumentált kutyának? Az országos fajtatenyésztők által törzskönyvezett kutyák valójában egy városi kultúrkutya-tenyésztés termékei. Ezen kívül más tenyésztési programok nincsenek hivatalosan bejegyezve.

A kifelejtett pásztorkutya

A pásztorok nem ragaszkodnak vakon a saját kutyaállományukhoz, de ragaszkodnak annak minőségi kritériumaihoz. Ők mindig is nyitottak voltak a kultúrkutya-tenyésztés által produkált állomány felé, egy-egy jó megjelenésű, mutatós kutya jelentős vonzerővel bírt mindig is ebben a közegben.

Igazán jól azonban mindig az első generációs hibridek sikerültek. Ez érthető, hiszen a hibridizáció a haszonállatok kitenyésztésének egyik fontos eljárása. De a pásztorok körében is felütötte magát a sznobizmus, és ennek megfelelően keresztezték parlagi állományukat.

Az ingyenes ivartalanítás a pásztorok számára is jó hír lehet, mivel nagyon sok kutyát csak munka, nem szaporítás céljából szeretnének tartani. A törvény tehát akkor lehetne hatékony, ha megengedné, hogy maguk választhassák ki a szaporításra alkalmas állományt. Íróasztalon nagyon jól néz ki a sok törzskönyvezett kutya, de mi van, ha jön a medve, a farkas? A támadó nagyvaddal nem a törzskönyv szerint áll szembe a kutya...

A törvény egyik paragrafusa ugyanis előírja, hogy a haszonkutyák (câine utilitar) kivételt képeznek, ezeket nem kötelező ivartalanítani. De a felsorolásból a pásztorkutya kimaradt. A pásztorok persze „ügyesek”, de nem jobb lett volna előzetesen egyeztetni törvényhozó, alkalmazó és érintett között?

Ségercz Ferenc