Én azért még mindig nem számoltam fel a színes harisnyás fiókomat. Van ott aztán mindenből minden árnyalat, mindenféle mintával kilószámra. Pedig már a felén túladtam. Amikor szembemegyek velük, elkacagom magam, és morfondírozok másfél percig, hogy vajon mikor fogom még felvenni azt a tűzpirosat a (valamikori) rövid szoknyával? Persze egyéniségfüggő ez is, mint minden más, de mégis bekövetkezik az idő, amikor elgondolkodsz azon, hogy vajon mivel csinálsz hülyét magadból? Nem fogok miniben, tűzpiros harisnyával futkorászni, de azért még megtartom…

Igazából nem a tűzpiros harisnya hívta elő belőlem ezeket az idővel kapcsolatos gondolatokat, ez csak hirtelen asszociáció. Folyton azt látjuk, hogy egyre inkább mindenki versenyt fut a múló idővel. Hatvanévesen harmincnak akar kinézni. Elképedve nézzük az agyonplasztikázott világsztárokat, hogy mit művelnek magukkal, de közben el is várjuk tőlük, hogy ne múljon velük az idő, mert nekik aztán pláne nem szabad.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy élvezem naponta gyarapodó, mélyülő ráncaimat, hogy ne próbálnék ilyen-olyan cseleket bevetni ellenük, de igazából leginkább barátkozni igyekszem velük. És nem árt időnként alkalmazni egy kis humort, öniróniát. Mert persze, hogy nem öröm, amikor naponta szembesülsz a belső és naptári korod eltolódásával, ellentmondásaival. (Egy buliban már inkább ne táncolj hajnalban az asztal tetején, mert ki szed le majd onnan?) De az öröm, ha órákon át úgy beszélgetsz a fiatalokkal, hogy amikor elváltok, tudod, hogy még mindig lenne miről. Amikor érted, érzed a kamasz gyermekedet, mert valahol még él benned a tizenéves lényed. Amikor a korának megfelelő, elkerülhetetlen lelki drámákat éli meg, te a korodnak megfelelő (remélhető bölcsességgel) csak megöleled, és megpróbálod a rossz perceken átsegíteni. Mert ilyenkor azok a mondatok, hogy az élet hosszú, még annyi mindent tartogat, vagy hogy mindezeket én is megéltem, és látod, itt vagyok… nem igazán segítenek. Pedig még ezeket is beveted. Csakhogy neki is végig kell járnia a saját útját, meg kell élnie sok mindent, el fog jutni a tűzpiros harisnyáig, és majd le is kell mondania róla.

És mennyire rendben van ez. Vagy legalábbis rendben kellene lennie, ha nem akarnánk egyre inkább, egyre nevetségesebben versenyt futni a múló idővel. Miközben igazából mindennek bennünk és pont akkor van ott az ideje…