Megtört, zaklatott, fájdalommal tele mondatok zuhannak elém. Az asszony, aki velem szemben ül, mély gyászban élte le élete elmúlt hat hónapját. Férjét, Mihályt a nyár közepén vesztette el, s azóta úgy érzi, egyedül maradt a világban. Élettársat eltemetni hatalmas megrázkódtatás, kiheverhetetlen trauma, idős korban — ha lehet egyáltalán ilyesmit mondani — még nagyobb a fájdalom.
S bár a szűkebb és tágabb környezet az elözvegyült ember körül megmarad, gyermekei, unokái pótolni próbálják a hiányt, a magára maradt idős ember élete fokozatosan kiürül, már csak a múltjában él, emlékei között. Valljuk be, ez a fiatalabbakat, a gyermekeket hol érdekli, hol nem. Unottan hallgatják régi történeteit, nem a múlt, a jelen érdekli őket. Rózsika zokogása kicsit alábbhagy, táskájában kezd kutatni, megleli, amit keres, egy összehajtott, legalább három évtizedes, már sárga, a hajtások mentén hasadozó újságkivágást nyom a kezembe. Nézem, a cikk a Megyei Tükörben jelent meg a hetvenes évek elején, szerzője Ferenczy L. Tibor, máig hűséges munkatársunk. Az épülő tejgyár igazgatójáról ír, aki munkásaival vállvetve vasárnap is lapátol, meszet, cementet kavar, mert szeret dolgozni, nem veti meg a fizikai munkát. Kiérződik a sorok mögül, hogy a kis írás hőse, néhai Gergely Mihály természetesnek tartja, hogy az építőkkel vállvetve dolgozzék, hogy mihamarabb tető alá hozzák a megyeszékhely első tejgyárát. ,,A férjemről írta annak idején ezt az újság — mondja Rózsika. — Az fáj, hogy annyit dolgozott, annyit épített, s ma már a családon kívül senki nem tud róla" — fogalmazza meg fájdalma másik okát.
Addig él az ember — állítják a bölcsek —, míg egyetlen ember is emlékezik rá. Rózsika ezt a kis igazságot ösztönösen megérezte, s férje szertefoszló emlékének útjába állna, életerejéről, munkabírásáról, családszeretetéről s lelkiismeretes tenni akarásáról beszél, ami férje aktív éveit kitöltötte. 1970—72 között a sepsiszentgyörgyi tejgyárat vezette, utána a kézdivásárhelyit, amikor onnan is továbbhelyezték, felújíttatta a megye legrégibb és hagyományosan jól működő baróti egységét is. Nem pihent meg akkor sem, amikor a sepsiszentgyörgyi kenyérgyárba került — s bár vágyott vissza a tejiparba, éjszaka is arról álmodott, ott sem adta fel, három malmot épített, a szentivánlaborfalvit, a gidófalvit és az oltszemit. Két év után onnan is elhelyezték — ahogyan akkoriban ez szokás volt, az első titkár parancsára —, a hulladékanyagokat begyűjtő vállalathoz került, korabeli köznapi nevén a dákhoz. Azt is komolyan vette, kiharcolta Bukarestben, hogy építsenek egy új székházat, s természetes, hogy a munkálatokat is személyesen vezette. Rózsika kissé megnyugodva, emlékeibe mélyedve meséli, mennyire szerette férje a munkatársait, azok meg őt. Kézdivásárhelyen például rigmusokba szedett verssel búcsúztak tőle.
,,A rendszerváltás után nyugdíjba mentünk, szép, nyugodt öregségre vágytunk — mondja Rózsika. — Sajnos, ez az álmunk rövid ideig tartott. Jöttek a betegségek. 2000-ben előbb az epéjét vették ki, nagyon elhanyagolt, súlyos eset volt, Erdélyi doktor valójában az életét mentette meg, később húgyúti panaszai miatt dr. Mártha operálta Marosvásárhelyen, pár év múlva itthon prosztatával műtötték, de nem jött igazán helyre, fogyott, fogyott, míg kiderült, hogy a prosztatáról már a csontrendszerre terjedt át a rák. Ez 2005-ben volt, ezután hajtottuk az életet ez év nyaráig, haláláig. Szeretett élni, de végül csak hetvenöt év adatott meg számára. Eltemettük, megadtuk neki a végtisztességet. Van két gyermekünk, négy unokánk. Mégis azóta gyűl bennem a magány, s a kérdés: miért felejtenek oly gyorsan az emberek?"
