Persze, szép látvány a felvonulás az óriás zászlóval. A lovas huszárok, hagyományőrzők fegyelmezett, ünnepélyes menete a fúvószenekar diktálta szigorú ritmussal a háttérben. Erőt sugároz a többezres tömeg. Reményt élesztenek a szónoklatok, hitet ad az együtt mormolt ima, felemelő érzés a közös éneklés, de legszebb talán mégis a központi megemlékezést, az úgymond fő eseményt megelőző néhány óra. A várakozás, az ünnepélyes feszültség ideje.

Már délelőtt szinte mindenütt belebotlani egy-egy óvodás vagy kisiskolás csoportba, a gyermekzsivaj messziről hallatszik, óvó nénik, tanító nénik terelgetik a sereget, a kezekben szál virág, papírkokárda, közben mesélnek, ez itt a könyvtár, az egykori vármegyeháza, itt mondta ki Gábor Áron, hogy lészen ágyú, de a magyarázatot már el is nyomja a felcsendülő dal. Kissé odébb újabb csoport, nagyobb diákok, halkabb, talán komolyabb fiatalok, ők is ünneplőben, a kokárda nem hiányzik senki kabátjáról, a kezekben szál virág. Az alpolgármester sietős léptekkel igyekszik az újabb helyszínre, a kerékpáron érkező fotós kicsit elkésett az eseményről, vagy a diákok indultak korábban, sebaj, senki nem ideges, az igazgató majd igazít egyet a koszorún a kép kedvéért – úgysem lesz az hazug fotó, hisz tényleg szép, tényleg közös ünnepünk ez, amikor úgy érezzük, számíthatunk egymásra, és nincs számunkra leküzdhetetlen akadály. Még a csütörtök esti focimeccs sem, mely téma azért előjön a beszélgetések során, hallani, tanáraik vezetésével diákcsoportok készülnek a stadionba – ha sokan leszünk, ha összefogunk, minden bizonnyal az is jól sikerülhet.

A főtérre vezető utak szélén szalag jelzi: készülnek a hagyományőrző huszárok, lovasok felvonulására. Az oszlopokon piros-fehér-zöld szívek, kokárdák. A főtéren áll már a színpad, a fellépők egy része próbát tart, szemközt, a kőszínpad lépcsőin magányos diák üldögél, kezében papírok, talán éppen beszédét tanulja. Kisebb csoportok minden látványosság előtt: a virágból készült fotókeret előtt valóságos sorok alakulnak ki, mindenki megörökítené e pillanatot, a piros-fehér-zöldbe öltöztetett SEPSI feliratnál egymást váltogatják az emberek, fényképeket készítenek, a teraszokon nincs egy szabad asztal sem, a Teinben üzemel a Pilvax kávéház. Mintha mindenki itt sürögne-forogna a városban. Az Erzsébet parkban a negyvennyolcas emlékoszlopot már délelőtt virágok borítják, az egymást váltogató csoportok mellett akad, aki egyedül fejezi ki tiszteletét a hősök emléke előtt. Berde Mózsát is mintha a lábához helyezett virágok, koszorúk kötnék végérvényesen a parkhoz, a városhoz, Háromszékhez, Mikó Imre szobra előtt éppen énekelnek. Még a csendőrök, a rendfenntartók is igyekeznek palástolni jelenlétüket, diszkréten távolabb maradnak – az embernek az az érzése támadhat, némelyikük, ha tehetné, maga is csatlakozna az ünneplőkhöz.

Sepsiszentgyörgy március 15-én a legszebb, és ekkor a legszerethetőbb is. Ezen a napon érezzük talán legerősebben: jó itt élni, jó itthon lenni. Ha minden székelyföldi településen valami ilyesféle érzés keríti hatalmába a közösséget, akkor bizony nehéz évek, évtizedek várnak a román államhatalom mindazon képviselőire, akik a legkülönfélébb eszközöket bevetve azon dolgoznak, hogy feladjuk, elhagyjuk szülőföldünket.

Borítókép: Albert Levente