De Shakespeare-re kell gondolnom, aki azt mondotta, hogy vannak olyan dolgok égen és földön, amelyek megmagyarázhatatlanok. Talán ez is olyan. De mondom, engemet ez már nem érdekel. Mondhatnak a zsidókról, amit akarnak. Hogy ilyenek és olyanok. Hogy ennek ez, annak meg az az oka. Én nem is akarom hallani az ilyen bölcselkedő okoskodásokat. Mert nincsen és nem is lehet olyan okoskodó bölcs, aki meg tudná magyarázni, hogy miért kell és hogyan lehet apró gyermekeket tűzbe dobni, olyan gyermekeket, akiknek fehér lelke még a gyűlölet tanát is befogadhatja, és akikből akár fasisztákat is nevelhetett volna az, aki nemcsak gonosz, hanem gondolkozó valaki is egyben. Bizony, így állok én ezzel. Egyszerűen süket vagyok, ha valaki azt akarná nékem megmagyarázni vagy megokolni, hogy miért kellett elveszítenem azokat, akiket jobban szerettem tízmillió év minden bölcsességénél és filozófiájánál.

Ez a nagy és komolykodó játék, az élő emberek játéka, már nem a mi játékunk többé, nem is kérünk már abból magunknak részt. Mert mi, akárhányan is vagyunk, száz és száz véletlennek köszönhetjük, hogy életben maradtunk, és éppen azt nem tudjuk megérteni, hogy miért éppen mi vagyunk azok, akiket nem dobtak a krematóriumba, miért éppen mi vagyunk azok, akik kibírtuk a hosszú éhséget, vagy miért éppen mi vagyunk azok, akiket nem csípett meg a beteg tetű. Ezek a mi kérdéseink. Mert mi deportáltak vagyunk. Külön, sajátos gondolataink vannak, amelyek sajátos emlékekből táplálkoznak, és gyakran megesik, hogy tágra nyílt szemekkel nézünk bele valamibe, oly hihetetlennek tűnik, hogy valóban mi vagyunk azok, akiknek tovább kell csinálniuk az életet. Mert mi deportáltak vagyunk, és azok is maradunk – mindörökké.

Nagyon nehéz mindezt megmagyarázni, mert nagyon sok mindent kell megérteni még ezzel kapcsolatban. Legfőképpen azt, hogy alig vannak már életben azok közül, akik részt vettek életem e legnagyobb élményében, akik velem együtt indultak el, hogy soha ne térjenek haza. Meghalt Boskovics Imre, néhai gettóbeli rendőrfőnököm, és meghalt Feuermann is, az Ukrán Oroszlán, de a többiek is mind, akikkel együttműködtem, hogy fenntartsuk a rendet abban a nagy rendetlenségben. De abból a vagonból is, amelyben elhagytam szülőföldemet, mindössze négyen vagyunk életben. Hetvenháromból négyen. A többiek nem tértek vissza. De azok közül is, akikkel együtt húztam fel a rabruhát, vagy későbben kerültem össze, hogy együtt éljük a rabok keserű, mindennél keserűbb életét, akikkel együtt reméltem azt, amiben lelkünk mélyén már alig hittünk, igen kevesen vannak már életben. Közvetlenül a felszabadulás után halt meg a szatmári Hegedüs Zoltán, aki oly sokszor állott mellettem a hideg hajnali Appelleken, meghalt a választékos beszédű öreg Wurzel, akit mi öreg prófétának neveztünk, aki mindig csak a kitartást hirdette közöttünk hangos szóval, meghalt a két Soreanu is, apa és fia, a két Peller, apa és fia, meghalt Feldmann Jóska is, aki már csak a túlvilágon vonhatja felelősségre csalfa jósunkat, meghalt Grosz Lajos, az auschwitzi Hauptmann, a néhai snájdig katonatiszt, meghalt doktor Márkusz, aki a túlvilágig jutott el a kalóriák tudományával, Versinszky Fedor, a kárpátaljai költő, aki mindig az eget kutatta kék szemével, és még annyian mások, akik mellettem sorakoztak, mellettem álltak az Appelleken, mellettem meneteltek a munkából hazafelé... Egész tömegek haltak meg mellettem, egész hadseregre való ember, akiknek rabruhája mögött emberi szív dobogott, szemüket pedig mindig magam előtt látom, mintha számonkérnék tőlem, hogy miért éppen ők lettek az áldozatok, miért éppen ők... miért... miért...

És én csak ennyit tudnék nekik válaszolni: meghaltatok, mert zsidóknak születtetek.

Egy nép tragédiájáról írok, amely úgy hordozza magával szerencsétlenségét, mint sorsának lényegét.

Kolozsvár, 1945. november 5.

K. O.