A Sütő dinasztia által festett, bútorozott unitárius templommal szemben lévő vargyasi székely kapus portán a legifjabbik Sütőt, Istvánt találom otthon. Gyermekként ismertem, most szép szál férfivé cseperedve nyit kaput, abbahagyva a hóharmattal az udvarra terített szőlőlevelek összegereblyézését. Segítsége is van, egy szőlőlevélgyűjtésre igen alkalmas és csinos lány, Emőke, aki köszönésemet fogadja ugyan, de igazi erdővidéki (leendő) asszony módra abba nem hagyja a munkát, pedig sejtem, hogy a népművészeti múzeum lakásban sem festene rosszul.
Istvánnal ketten lépünk be hát az éppen frissiben felújított nagyszobába. Az összbenyomás — a bútorok, népi varrottasok, szőttesek egy részét régebbről ismerem —, szóval, az összkép valóban kalárisokból összerakott, egybeszerkesztett festett és faragott, együvé szőtt csoda. Magamban azt firtatom, mi teszi azt, hogy múzeumi igényességgel berendezett ez a nagyszoba, és mégis kedvesen intim, családiasan lakályos, nem érzi az ember az ,,eltevés" — a konzerválás — szagát?
Közben meg kell kérdeznem, hogy ez a szép szál legény hol tart, a dús lombozatú vargyasi Sütő família melyik ágán és a gyökérzettől milyen magasságban a helye? Könnyű megjegyeznem, mert Sütő István a Bútorfestő-asztalos és fafaragó Sütő család szépen szerkesztett szórólapját, reklámfüzetét simítja a kezembe, és arra is felhívja a figyelmemet, hogy a http://www.festettbutor.com/honlapon is elérhetőek, a családdal és az általuk tizennégy generáción át kigyöngyözött bútorfestési-fafaragászati irányzattal és népművészeti teljesítménnyel ismerkedhetem meg.
Nem mondom, de magamban elraktározom, hogy ez az információ is egy új hajtás a vargyasi Sütő ágon, mert világhálós megjelenítéssel ezen a vargyasi portán most találkozom először. Kérdezem is, hogy a modern képi és betűvetéses kommunikáció hogyan hatolt be ebbe a szőlőlugasos, 1773-ban épült házba.
Sütő István faipari mérnöki szakmát végzett Brassóban, és a családi hagyomány bútorfestői mintázatát tovább színezve maga is egyedi mintázatot fest, mert szabad kézzel s nem megrajzolt minta után közvetlenül a díszítendő bútordarabra, dísz- vagy használati tárgyra fest. Az internet egyetemi végzettsége és a modern világ kommunikációs hajtásaként kerül ebbe a patinás házba, az ugyancsak hatalmas értékű hagyományvilágba így gyökerezik, illetve oltódik be a ma már a mindennapi életben sem nélkülözhető világhálós üzenetküldés és információlehívás.
Sütő István faipari mérnök tehát a vargyasi Sütő-családfán a históriai spirál egy felsőbb csavarodásában már a modernség ágaiba fogózkodik úgy, hogy ezt a gyönyörű hagyományt is a magasba emelje.
Meglátszik ez, illetve érzékelhető a felújított házi kiállításon, de a faipari mérnök kulturált és a népi alkotások érzékenységéhez igazodó nyelvi megfogalmazásában is, amint kifejti, hogy bútoraik egyedi darabok, soha nem készül két egyforma. A családban nagyrészt kéziszerszámokkal folyik az asztalosmunka is. Minden, a régi székely háztartásban használható bútort készítenek a hagyományokhoz szigorúan ragaszkodva, de a használhatóságot sem tévesztve soha szem elől. Külön figyelemre érdemesül, hogy festékeik családi recept alapján készülnek, a festett alkotásokat viasszal vagy gyantával ,,kezelik", ezzel távol tartják a bútordarab, a díszített tárgy gazdájától a nemkívánatos konzerváló vegyszereket, és biztosítják a fa védelmét.
Ez már a tanult mérnöki beszéd és információ.
Nekem mintegy negyven évvel ezelőtt alkalmam volt idős Sütő Bélához és a feledhetetlen humorú Gizi nénihez, István dédapjához-dédanyjához kalauzolni igen tiszteletre méltó vendégeket, köztük Sütő Andrást is, aki a maga részéről feladatának tartotta, hogy a Sütő családok közti történelmi rokonságot az erdélyi magyar irodalomba berajzolja és befesse. Sikerrel. Erről mostani partnerem, Sütő István is nemcsak tud, hanem fel is hívja a figyelmet a több, mint érdekes históriai mozzanatra.
A Sütő család első két képviselője 1568-ban, 440 évvel ezelőtt ács- és asztalosmesterként került Vargyasra a Daniel-kastélyhoz — a székelyföldi építészet eme gyöngyszeméhez — újjáépítésre és bebútorozni azt. A festékőrlő kő, amelyet ma is használnak, a felirat szerint 1680-ból való.
Vargyas valóban Erdővidék gyöngyszeme. És hogy az, abban e tizennégy generációt felvonultató alkotó folyamnak is rendkívüli szerepe van, saját bútorfestési és faragászati stílust jegyezhetnek, s használati és díszítő tárgyaik révén a szépséget, lakályosságot és a székelymagyarság maradandó, a rá jellemző szellemi-művészi értékeit telepítik környezetünkbe és otthonunkba.
